CSENGŐ BARACK

Máig se tudom, mért hívtuk gyermekkoromban a szőlőszomszédunkat Gilice bácsinak. Annyi erővel Vércse bácsinak is hívhattuk volna. Én legalább sose hallottam turbékolni szegény jámbort, hanem a sivalkodása még most is hasogatja a fülemet. Nincs az az éhes vércse, amelyiknél különben nem értette volna ezt a mesterséget.

Vékony, keszeg ember volt az öreg, nem is tudom, hová fért el benne a nagy mérgesség. Azt hiszem, a nagy báránybőr sapkájában tartogathatta, azért nem merte levenni a fejéről még nyár derekán se.

Elég volt neki, ha az árnyékunk odavetődött a gunyhója elejbe.

- Hi-i-i, szedte-vette rossz kölöncei! Megálljatok csak, hadd kötöm szorosabbra a nyakravaló­tokat!

De hiszen úgy elhordtuk mi onnan a nyakravalót, hogy lóháton se lehetett volna bennünket utolérni! Hanem azért nem telt bele egy almamegevésnyi idő, már akkor megint körülsüvöltö­zött bennünket Gilice bácsi:

- Hi-i-i szélhordta népei! Várjatok csak, hadd járatom el veletek a kutyakopogóst!

Sehogy se tudott bennünket szívelni. Ha akkora gyereket látott is, mint az öklöm, mindjárt úgy tátogatta rá a száját, mint a harcsa. Azt gondolta volna az ember, mindjárt elnyeli.

- Hi-i-i, a gyereknél nincs rosszabb portéka a világon! Az még a cserebogárnál is gonoszabb szerzet! Mert a cserebogár csak a levelét eszi le a fának, de a gyerek a gyümölcsöt herdálja el.

Sose bántotta pedig a Gilice bácsi fáit senki se. Bizonyosan még a cserebogarak is féltek tőle: hát mi hogyne féltünk volna!

Határos volt a szőlője a mienkkel; egyszer a nagy tüköralmafája éppen a lábam elé hullajtotta le a legszebb termését. Azóta se láttam olyan mosolygó almát, mégse jutott eszembe beleharapni. Bizonyosan megakadt volna a torkomon. Félve fogtam a két ujjam közé, hogy meg ne égessen, s áthajítottam a mezsgyén. Abban a percben hallatszott a félelmes süvöltés:

- Hi-i-i, még ilyen gyereket se láttam, mióta a világon vagyok!

A tenyerembe szedtem a lábamat, de Gilice bácsi megkapta az ingem ujját.

- Hi-i-i, öcskös, el nem eresztelek addig, míg meg nem jutalmazlak. Tudja Gilice bácsi, mi a becsület!

Akkor jártam először a Gilice bácsi szőlőjében, s akkor is azt gondoltam, valami mesebeli kertben járok. Nem tudom, mit csinálhatott az öreg a fáinak, de azt ki nem lehetne mondani, milyen volt azokon a termés. A szilva akkora, mint minálunk az alma, az almák olyanok, mintha négyből nőtt volna egy, a gyönyörű aranyszínű körtéknek minden ágát külön-külön fel kellett támogatni.

- Ide nézz, öccse! - csapott a vállamra Gilice bácsi, s rámutatott egy őszibarackfára. Nem volt azon barack, csak egyetlen darab, hanem olyanban nem vásik még tán a tündérek foga sem. Akkora, mint az öklöm, az egyik oldala piros bársony, a másik oldala sárga bársony.

- Hi-i-i, ez az a híres csengő barack, amiért fél világot bejárt az egyszeri királyfi. Ezt nem lehet ám elvinni, mert ez egyszerre megcsendül, ha hozzányúl valaki.

De már akkor úgy nézett rám Gilice bácsi, mint aki nagyon szeretne már nem látni. Hurcolkodtam is kifelé sebesen, de még egy hét múlva is a csengő barackkal álmodtam, amit jutalomképpen mutatott meg Gilice bácsi. Tudta ő, mi a becsület!

Hát még a következő nyáron mennyit eszembe jutott a csengő barack! Rossz esztendő volt; még levelet se termettek a fák, nemhogy gyümölcsöt termettek volna. Hat határban híre-hamva se volt körtének, almának. Örültünk, ha csicsókát kaptunk, mikor nagyon megbecsültük magunkat.

Annál nagyobb híre volt a Gilice bácsi csengő barackjának. Azt most is megáldotta az Isten: éppen száz darab volt rajta. Száz aranyat ért ez ebben az ínséges időben.

Nincs is az a gyémánt, amit úgy őriznének, mint Gilice a fáját. Egész nap ott süvöltözött körü­lötte, s mikor zsendülni kezdett a gyümölcs, még hálni is odajárt a fa alá. S nem volt bizodalma még magában sem. Azt mondta a szőlőcsősznek, Kisborus Sós Imrének:

- Imre öcsém, két szemed legyen erre a fára, mert ha egy darab híja lesz a száznak, akkor elmehetsz oda, ahol a part szakad. Ha rajtakapsz valakit: se irgalom, se kegyelem neki, még ha tulajdon magam lennék is.

Kisborus Sós Imre csak annyit mondott, hogy:

- Ne féljen, gazduram, ott leszek akkor én is!

Az pedig nagy szó volt, mert Kisborus Sós Imre akkora darab ember volt, hogy nyárfának beillett volna a dűlő végére.

Hanem azért harmadnap reggelre mégiscsak elveszett a száz barackból egy, a legszebb, a legérettebb csengő barack.

Gilice bácsi akkorát süvöltött, hogy valahány fecskéje volt a szőlőhegynek, az mind elván­dorolt a másik hegybe. Azt gondolták, itt akarnak országgyűlést tartani a vércsék.

- Jaj neked, Kisborus Sós Imre! - csikorgatta a fogát Gilice bácsi. - Jaj neked, szőlőcsősz, ha elő nem adod a tettest!

Valahol a harmadik szőlőben lakott a csősz, de olyan hamar ott termett Gilice bácsi a füstös csőszgunyhó előtt, mint a jeges eső.

Nagy csendesség volt, csak a kukoricalevelek zizegtek a szélben. Gilice bácsi tölcsért csinált a tenyeréből, s elrikkantotta magát:

- Hej, Imre, szőlőcsősz Imre!

Szőlőcsősz Imre nem mutatkozott, hanem a kukorica közt egyre erősödött a zörgés. Alighanem hörcsög motoszkál itt. Gilice bácsi széthajtotta a leveleket, s hirtelen visszakapta a fejét.

Sápadt, beteg szemű kisgyerek csúszott-mászott a földre terített gyékényponyván. Nagyon meglátszott az istenadtán az ínséges idő. Ahogy meglátta a haragos bácsit, mosolygósra csücsörítette össze maszatos kis száját, és dicsekedve tartotta elejbe vézna kis kacsóját.

- Bajack, bajack!

Az volt biz az, barack. Mégpedig az aranyhúsú csengő barack. A századik, a legbársonyosabb, legérettebb.

Gilice bácsi lehajolt a gyerekhez, mikor egyszerre rá vetődött a Kisborus Sós Imre hosszú árnyéka. A nagy szál ember úgy lehorgasztotta a fejét, mint elszáradt csúcsát a nyárfa, s alig bírt egy-két szót nyöszörögni:

- Itt vagyok.

Gilice bácsi hirtelen fölkapta a fejét, és elkezdte a száját tátogatni. Nagyon szeretett volna süvöltözni, de hiába: nem bírt sehogy sem. Ahelyett a köhögés vette elő, el-elakasztotta a szavát.

- Hát... izé... nini, te vagy az, Kisborus Sós Imre? Hát... izé... no... mit is akarok mondani teneked... hát... izé... hallod-e, Imre fiam, míg a barackban tart, mindennap hozz egyet ennek a beteg porontynak e! Hallod-e, érted-e, tudod-e? Nono!

Gilice bácsi réges-régen nem süvöltözik már. Idegen kézre került a szőlő, megöregedett a csengő barackfája is, ritka rajta a levél, mint öregember fején a hajszál. De azért, mikor elmegyek mellette, mindig úgy hallom, mintha sok-sok angyalka csilingelne rajta édes szavú ezüstcsengőcskékkel.