AZ ARATÓ EBÉDJE

Örzsike édesanyjának nagy volt a gondja. Elkészült az ebéd, de nem volt, aki kivigye az arató gazdának. Kint volt az egész háznép, nem maradt otthon egy morzsa cseléd se.

- Istenem, istenem, mitévő legyek? - sopánkodott a gazdasszony. - Ha magam szaladok ki az ebéddel, elhalad rajtam az idő, pedig tarhonyát kellene gyúrni délután.

- Ó, csak ne búsuljon, édes szülém - kottyant bele Örzsike a tépelődésbe -, úgy kiviszem én az ételt apámuramnak, hogy el se hűl, mire kiérek vele.

- Te, te csöppség? Hiszen föl se bírod emelni az ételhordót.

Örzsike mindjárt elpityeredett volna, ha az édesanyja be nem kötötte volna a fejét piros babos kendővel, s a kezébe nem adta volna a fehér abroszban az ételhordót.

- No, hát akkor isten hírivel, de hamar ám! Siess, hogy el ne késsél, lassan menj, hogy el ne essél. Az úton meg ne állj, az abroszra vigyázz, hogy be ne levesezd, s mindig a lábad alá nézz a dűlőúton, hogy meg ne szúrja a királydinnye.

- Sose féltsen engem, édesanyám - fogadkozott Örzsike -, tudok én vigyázni magamra.

Édesanyja gyönyörködve nézett utána a kisajtóból, hogy milyen takarosan kocog az ő kislánya. Olyan büszkén ment, akár egy királykisasszony, még csak hátra se fordult, pedig ugyancsak kiabált utána a Bicók Annuska az árokpartról:

- Gyere, Örzsike, együnk papsajtot!

Jaj, dehogy ér ő rá, mikor az édesapja várja az ebédet!

Ahogy a házak közül kiért, elejbe állt a Maros kutya.

- Gyere, Örzsike, fogjunk ürgét!

- Most nem lehet, kutyuskám; látod sietős dolgom van: ételt viszek édesapámnak.

Más jó ösmerősökkel is találkozott az úton. Mentek elébe nagy gágogással a libák, hozzá­törlesz­kedett a kis tarka bárány, rákiabált a kakukk:

- Giá-giá-giá-gá, ne menj, Örzse, világgá, gyere szedni pimpimpárét!

- Me-ee, me-e-e, ne szaladj úgy, Örzsike, gyere, szaladozzunk a gyepen!

- Ka-kukk, ka-kukk, kis babus, gyer, keress meg, hogyha tudsz!

Örzsike rájuk se hallgatott, örült, hogy elmaradtak tőle, mikor bekanyarodott a dűlőútra, a rozstáblák közé. Ha innen kiér, akkor már mindjárt kint lesz a búzaföldön, ahol bizonyosan nagyon nézeget már az édesapja az útra: jön-e már a leveske meg a mákos tésztácska.

Hát ahogy mén sebesen, egyszer csak a szeminek vágódik egy bolondos pillangó. Bizonyosan len virágnak nézte a szemét, olyan kék volt. Hanem szép volt ám a pillangó is, sose látott még olyan szépet. Aranyos szárnyán kék selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza.

De ezt már meg kell fogni, mert ilyen pilléje még egy lánynak se volt. Letette az ételhordót az útszélre, s utánakapott a pillének, amelyik leült egy rozskalászra. De abban a pillanatban már egy tüskerózsa körül karikázott. Nagy vigyázva terjesztette ki Örzsike a tenyerét, de hogy összecsukta, nem maradt benne egyéb, csak egy csúnya hegyes tüske. Úgy a tenyerébe fúródott, hogy alig bírta kihúzni. A pille elröpült, és csúfolódva libegtette a szárnyát, ő pedig leült az útszélre útilevélfüvet keresni a tenyerére.

Talált is egy szép nagy levelet, de ahogy le akarta szakítani, észrevette, hogy egy csigabigácska legelészget rajta. Úgy mozgott a szájacskája, hogy öröm volt nézni. S Örzsike addig nézte, addig nézte, míg egyszer csak lehanyatlott a feje a puha fűbe, és lecsukódott a szeme. Elaludt.

Isten tudja, mit álmodott, bizonyára megfogta álmában az aranyos pillét, mert nagyon mosoly­gósra állt a szájacskája. Feje fölött altatót zizegtek a kalászok, a pipacsok bársony szirmukkal legyezgették, s a búzavirágok lehajolva a fülébe sugdostak.

Még tán most is ott aludna, ha a kakukk arra nem repült volna, s röptében rá nem kiált:

- Ka-kukk, ka-kukk, a híres elaludt. Megeszi a csigabiga a mákos csíkot, hátrakötik a sarkát Örzsikének.

Ijedten ugrott föl Örzsike, s még csak az álmot se dörzsölte ki a szeméből, úgy sietett az étellel. Mégis elkésett vele. Jól túljárt az idő a délen, a juhász régen átlépett az árnyéka felett, mire odaért. Hanem azért az édesapja nem haragudott Örzsikére. Dehogy is haragudott, inkább azt se tudta, mit csináljon örömiben, hogy ő hozta ki az ebédet.

- Nézd, Örzsikém, mit fogtam, én neked idekint - mondta mosolyogva, s azzal fölvette a kereszt töviből a kalapját.

Egy nagy pillangó volt alatta. Aranyos szárnyán kék selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza. Tulajdon az a pajkos pillangó, amelyik miatt elaludt Örzsike a rozsok közt.