A MI UTCÁNK

Az én Panka lányom nagyvárosban született, és sehogy se tudta megérteni, milyen volt az a kisváros, ahol én születtem. Egyszer aztán vasútra ültettem, és hazavittem abba a kisvárosba. Apám, anyám még most is ott élnek, őket látogattuk meg.

Ahogy kiszálltunk a vonatból, a Panka fülét megütötte a nagy csend.

- Nini, itten nem csöngetnek a villamosok?

Nem ám, mert itt nem szaladgál az utcán villamoskocsi. El se férne a keskeny utcákon. Aztán meg nem is volna neki kit vinni. Ki hova igyekszik, gyalog is mindjárt odaér itten. Közel a város egyik széle a másikhoz. Mikor az alvégen elkurjantja magát a drótostót, a felvégen is lekívánkoznak a polcról a repedt fazekak.

Ehol ni, mi is ideértünk már a mi utcánkba, pedig alig tettünk egy-két tyúklépést. Csak egy-két csendes kis utcán kellett átjönnünk. Erre még kocsi is olyan keveset jár, hogy a kocsiút is kizöldült. Az árokparton szép fehér libák legelésznek, és kíváncsian meresztik felénk a hosszú nyakukat. Ugyan ki lehet ez a pesti kislány?

- Papatyi, ki-ki-ki, papatyi, ki-ki-ki?

Panka barátságosan intett nekik a piros napernyőjével:

- Én Panka vagyok, nagyon örülök nektek, meg a szép kék égnek, meg ezeknek a szép fehér házaknak, meg ennek a szép zöld fűnek.

Pedig van ennél a sok szépségnél még szebb is: a mi utcánk. Az a legnagyobb utcája a városnak, azért hívják Nagy utcának. Ott van a városháza is, ott van a nagyapóék háza is.

Nagyapó már kint vár bennünket a kapuban. Harmatos rózsabokréta van a kezében, azzal köszönt bennünket.

- Jaj, nagyapó - tapsikolt neki Panka -, tinektek még rózsátok is van!

- Van bizony, még rózsás kertünk is. Nem úgy van ám itt, mint a nagyvárosban. Nem is ház az itten, amelyiknek kertje nincsen.

Nagyanyó mindjárt ölbe kapta a kis unokáját, és szaladt be vele a tisztaszobába. Ott is a legpuhább párnás székbe ültette, azt is az ablakhoz gurította vele.

- No, gyöngyvirágom, ez lesz a te ablakod.

- Minek nekem az ablak, nagyanyó?

- Innen nézelődsz ki az utcára, mikor unod magadat. Ellátni ám innen messzire.

El bizony, mert itt emeletes házak nemigen előzgetnek az ember szemének. Nagy kőfalak nem vetnek árnyékot, nem fogják el az áldott napocskát a virágos akácok sorától.

- Nagyanyó - fordult vissza Panka az ablakból -, mért nem jár itt annyi sok ember az utcán, mint minálunk?

- Azért, fiam, mert itt nincsen olyan sok ember.

- Gyerünk ebédelni, lelkeim - lépett nagyapó a szobába -, mert húzzák a levesnótát.

Delet harangoztak a toronyban. Bim-bam-bumm, bim-bam-bumm - kongott nagy méltóságosan az öreg harang.

- Ez is a te tiszteletedre szól olyan szépen - simogatta nagyapó a Panka aranyhaját.

Ebéd után szunnyajtott Panka egy kicsit a kertben, a hűvös lugasban. Nagy fejű mákvirágok cirógatták, pillangók legyezték, méhecskék döngicséltek neki.

Aztán elmentünk nézelődni a városban. Sétálgattunk le s fel a Nagy utcán az aranyos alkonyatban. A házak előtt most már sokkal több embert lehetett látni. Dolgukat végezve kiálltak egy kicsit a kapuba, kiültek a ház elé a padra tereferélni, friss levegőt szívni. Innen is, onnan is barátságosan integettek felénk.

- Ismernek ezek minket, apukám? - tudakolta Panka.

- Kisvárosban mindenki ismeri egymást. Majd meglátod, egy-két nap múlva te is ismered még a szomszédék macskáját is.

Mire hazaértünk, besötétedett. Az utcai olajlámpák nagyon gyenge világosságot vetettek. Csak mintha nagy szentjánosbogarak volnának.

- Siessünk, apám - noszogatott Panka. - Nem látni ebben a csúnya sötétben.

- Dehogynem, gyermekem! Nézz csak föl az égre. Százannyi csillagot látni rajta, mint Budapesten. Ezek az ég ablakocskái. A jó Isten ezeken keresztül vigyáz le a jó emberekre.