A MI BOCINK

Pankának valami különösen ragyogott a szeme a múltkor, ahogy anyuka kicsókolta belőle a reggeli álmot. Mindjárt láttam, hogy valami nagyon szépet felejthetett benne az álom ebben a ragyogó ablakban.

- Apu, ugorj ide hozzám! - mondta a kis aranyos.

Mint egy ürge ugrottam, s vártam: honnan fú a szél?

- Apu, vedd föl a kabátodat.

- De bizony már a sapkámba is belebújtam.

- Apu, eredj ki a vásárba.

- Megyek már, pipikém, jövök már, tubukám. Tarisznyával hozom a mézeskalácsot, zsákkal a szentjánoskenyeret.

- Sose fáradj vele, apukám. Nehéz lenne a tarisznya, nem bírnád a zsákot. Hozz inkább egy valóságos csupa eleven bocikát.

- Ó! - mondom ijedten. - Hozok inkább egy cukorfütyülőt. Az a legszebb muzsika a világon, mert mikorra megszólalna, akkorra elszopogatod.

- Az is nagyon szép - bólintott rá komolyan Panka -, de most beérem a bocival is.

- Az ám, lelkem - vetem én erre -, csakhogy a bocit nem adják füttyszóért, nekem pedig nincs most egyebem. Lyukas az erszényem, osztán nincs minek kihullani belőle.

Panka kivillantotta gyöngyfogát pici piros ajka közül.

- Jaj, apu, de sok ijedős embernek adsz te kenyeret! Van itt pénz, mint a világ!

Gömbölyű, puha ujjacskáival belebökdösött a tenyerembe.

- Micsoda ez lelkem?

- Micsoda, micsoda, hát nem látod, micsoda? Arany. Egy, kettő, tíz, sok, száz arany. Ezen már csak bírsz venni egy bocit!

Amikor a lépcsőn leballagtam, utánam kiáltott:

- Fehér csillag legyen a homlokán! Másképp haza se hozd!

Ahogy a kapun kiléptem, az ablakból csilingelt felém a hangja:

- A fehér csillagnak is fekete legyen a legeslegközepe! Másképp visszaviheted.

Persze mire a sarokra értem, elfeledkeztem, hogy száz vadonatúj arany húzza a zsebemet. Mire pedig délben hazakerültem, az is kiment az eszemből, hogy csillagos homlokú boci is van a világon.

- Hoztad-e, apu? - ugrott Panka a nyakamba.

Mindig ez az első kérdése, mikor hazaérek. Én meg most is ráhagytam, mint máskor:

- Hoztam ám Panka.

- Csak nem a zsebedben hoztad, apu?

- Ott én, Panka.

Azzal kerülök-fordulok, megyek a konyhába, megsiettetem a suhantott leveskét, hogy hamarabb forrjon, hát mire visszajövök a szobába, Panka mind a két könyökéig benne van a papírkosárban, s úgy kotorja ki belőle a sok papírt, hogy alig látszik ki közüle.

- Mire végzed, szentem? - kérdeztem tőle.

- Hát csak az ólat tisztogatom a bocikának - pengyegett ki a kosárból.

- Micsoda bocikának?

- Hát amit te hoztál a vásárból.

- Az ám, hékám, de kicsi lesz ám az az ól a bocikának.

- Jobban elfér ebben, mint a te zsebedben, apu.

No, ebben meg már megint Pankának volt igaza. Bele is nyugodtam szépen, hogy az én papírkosaramban már majd csak a boci lakik.

Az ám, ha ott lakott volna! Csakhogy mikor ebéd után le akarok heveredni a díványra, Panka ugrik elejbem, mint valami haragos sárkány.

- Ugyan, ugyan, apu, hát aztán volna lelked agyonnyomni azt a szegény párát?

- Melyiket, lelkem? - kérdeztem ijedten. - Hiszen nem látok én ezen egy legyet se.

- Hát ezt a drága kis bocikát nem látod? Lám, milyen bánatosan integet azzal a csillagos homlokával!

Hm, hogy fölvitte az isten a dolgát annak a mi bocinknak, hogy már a díványomról is leszorít! Nem baj, no, fogtam a kisszéket, vittem a kályha mögé, s megpróbáltam szundítani egyet a sarokban. De a szemem sem hunyhattam be, olyan lármával szökdécselt Panka le s fel a szobában. Mintha csak egy egész csordát hajkurászgatna odakint a réten.

Haragosan ráncoltam össze a szemöldököm.

- Mit csinálsz már megint, te kis förgeteg?

- Semmi kis förgeteg. Én vagyok az aranyhajú királykisasszony.

- Vagy úgy? S mivel mulatja magát kisasszonyfölséged?

- Őrizgetem azt a csillagos homlokú bocit, amit uramapám rám bízott.

Szegény uramapám unta már a mulatságot, mint a hathetes esőt, de mit volt mit tenni: magam is beálltam borjúpásztornak, illendő jutalom fejében.

Most már ketten is kergettük az istenadta bocit, s kurjongattunk neki akkorákat, hogy nem csudálnám, ha belerekedtünk volna. Csak úgy pihegtünk a fáradtságtól, mikor anyuka az ozsonnát behozta, habos kávét a lányának, piros almát az apjának.

- Jaj, lelkeim - sóhajtozott anyuka -, de nagyon kopogós csizmája van a ti bocikátoknak! Egész délután csak úgy rengett bele a padló.

- Egyebe sincs neki, csak lába - haragítottam Pankát.

- Van annak szája is - csattogott vissza az aranyhajú királykisasszony, s abban a percben úgy eltűnt előlem az én szép piros almám, mintha ott se lett volna. Elkapta biz azt a boci, a mi csillagos homlokú bocink.

De már ezt én se győztem tűrömfűvel. Kinyitottam sarokra a szobaajtót, kezembe vettem a szőnyegporolót, és suhantottam vele a levegőbe akkorákat, hogy magam is sokalltam.

- Apám, aranyos jó apám, mit csinálsz? - jajgatott Panka, összetéve liliom kacsóit.

- Kikergetem azt a csúf bocit. A papírkosaramban lakott, a díványomon hempergett, az ozsonnámat megette; bizony még éjszakára is az ágyamba feküdt volna, ha világgá nem űzöm!

Azzal becsaptam az ajtót, s azóta nem hurcolok bocit a kabátzsebben. Örülök, hogy ettől az egytől megszabadultam. Aki megfogja, neveljen belőle tehenet.