Borzontorz világot lát

Borzontorz amióta megszületett és első ízben kinyitotta a szemét, folyamatosan látja a világot, leszámítva az alvással, pislogással, kacsintással töltött időt. Aludni, pislogni és kacsintani ugyanis csak úgy lehet, ha közben lecsukjuk a szemünket, lehunyt szemmel viszont látni nem látunk. Azonban a csukott szemtől sem kell megijednünk, mert amellett prímán lehet álmodni és gondolkodni, ami bizony gyakorta felér az éleslátással. No, lényeg az hozzá, hogy Borzon­torz folyamatosan látta ugyan a világot, de világot látni még sosem volt. Ahhoz ugyanis világgá kellett volna mennie, amihez egy fikarcnyit sem füllött a foga így egyszál-egyedül.

„Majd együtt a többiekkel - gondolta, miközben hosszasan, figyelmesen tanulmányozta Apa utazóbőröndjét. Ez a csodálatos és hasznos útitárs egy igen régimódi darab volt. Kemény fekete bőrből készült, drapp színű bőr szegőszalagok és fém sarokvédők keretezték, de a leg­fontosabb az a sok-sok színes matrica volt, ami egész testét díszítette. Ezeket Apa ragasztotta fel azért, hogy őrizzék utazások, kalandozások emlékét. Borzontorz órákig el tudott mélázni ezeken a színpompás kis címkéken: az egyik egy fenyvesből kiemelkedő, hatalmas kilátót ábrázolt, melynek tövében egy termetes szarvasbika nézelődött; a másikon egy hegytetőn, a sűrű erdőből kiemelkedő vár tornyai magasodtak egészen a felhőkig; a harmadikon egy barátságos szállodaporta előtti, piros autóból szállt ki egy pálcikaember-család. Volt olyan matrica is, amelyiken nem tájakat, embereket, növényeket, vagy éppen egy egész rózsakertet lehetett látni, hanem szép rajzolatokat: hófehér csíkos címerben sárga Napocskát, zászlókat, furcsán összekuszálódó betűket.

„Vajon milyen lehet belülről az a szép kis szálloda, amelyik előtt megállt az a piros autó?” - játszott el a gondolattal Borzontorz és elképzelte, hogy ő az a kis pálcikaember-kisfiú, aki éppen belép a hotelbe. Mivel azonban még soha nem járt szállodában pontosan olyannak képzelte a szállodai szobát, mint a sajátját. Ezért aztán nem is képzelődött tovább, miután nem volt már mit képzelnie, hiszen ott volt teljes valójában a saját szobájában. Ha pedig már ott volt - ahogy azt minden szállóvendég szokta - kinyitotta a bőröndöt. A világoskék selyem bélésnek különleges illata volt, mindenhonnan - különösen a gumi szegélyű belső zsebből - ez áradt; aki nem elég figyelmes, az azt hihette volna, hogy az holmi porszag, pedig egyáltalán nem az volt. A felületes szemlélő az egész bőröndöt is üresnek láthatta (leszámítva az itt-ott elő­bukkanó poggyászkísérő cédulákat, villamosjegyeket és más hasonló állandó bőröndlakó­kat), de Borzontorz egyáltalán nem volt „felületes szemlélő”, ő pontosan látta, hogy a belső zseb kék selyemráncaiban titkok laknak. Egyszeriben úgy érezte, hogy nagyon szeretné megismerni az utazásokat kísérő, bőröndbe zárt titkokat.

- Meséljetek nekem arról, merre jártatok a nagyvilágban! - kérlelte szüleit, akik kérésére készséggel vették elő a nagy fotóalbumot. A nagyszoba pamlagán összebújva lapozgatták együtt az album kemény lapjait. Anya és Apa felváltva meséltek a képekről.

- Látod, Borzontorz - mutatott rá Anya egy óriási, havas hegycsúcsot ábrázoló képre -, itt ez egy nagyon magas hegy, olyan magas, hogy a tetején soha nem olvad meg a hó és patak helyett hatalmas jéghegy-folyam csúszik le lassan az oldalán.

- Ez pedig - vette át a szót Apa - egy tűzhányó: időről-időre füstöt, tüzet, izzó köveket lövell fel feneketlen gyomrából.

Hosszú történeteket meséltek gonosz, hatalmas, nagylelkű királyokról, kereskedőkről, kato­nákról; nagyszerű művészekről, miközben megmutatták Borozontorznak az ezek lakhelyéül szolgáló zordon várakat, fényűző palotákat, vagy azt a szép emlékművet, amit egy-egy dicső­séges, vagy éppenséggel szomorú csata helyszínén emeltek. Borzontorz jókat mulatott azokon a képeken, amelyeken szülei szépséges utcákon, parkokban vagy egy bazársor forgata­gá­ban valamilyen mókás tökfödőben (vagy csak úgy, anélkül) szemlátomást vidáman mókáztak.

- Hát ez meg micsoda? - kérdezte Borzontorz megdöbbenve, mikor elékerült egy olyan album oldal, melyen három kép volt csupán. A felső zöld színű, a középső sötétkék, az alsó barna volt. Mindhárom színes „valamit” apró fehér fodrok és csillámló pontok díszítették.

- Ez, kisfiam - mondta Apa ünnepélyesen -, a tenger.

- Háromféle tenger?

- Nem: egy és ugyanaz a tenger, csak a felvételek különböző időpontokban készültek. A felső hajnalban, a középső délben, az alsó este.

- Gyönyörű! - mondta elbűvölten Borzontorz.

Anya, látva, hogy mennyire megbabonázta kisfiát a tenger látványa, megmutatta egy hatalmas térképen, hogy hol is látható ilyen szépnek az a rengeteg víz. A térkép tényleg rengeteg vizet ábrázolt, ugyanis már önmagaban a térkép is olyan hatalmas volt, hogy Borzontorz akár kényelmesen sétálhatott volna rajta, ha éppen úgy hozza a kedve. Színes foltok jelezték a különböző országokat és óriási kék területek a tengert. Borzontorz szülei fekete vonalakkal rajzolták be a már bejárt útvonalakat, szaggatott vonallal a repülőutakat. A térkép legalján, egy szigetre vezetett a szaggatott vonal.

- Ezt a szigetet úgy hívják, hogy Kréta - mutatott Anya a hosszúkás alakú szigetre - itt olyan szép a tenger, mint azokon a fényképeken.

Attól a naptól kezdve Borzontorz nagyon sokat gondolt arra a három gyönyörű fotóra. „Hogy lehet ilyen szép, színes a víz a tengerben - morfondírozott másnap -, mikor a víznek nincs színe?” Próbaképpen kirakott szobájában, maga elé az asztalra egy pohár vizet és megnézte azt reggel felkelés után, majd délben és este. A víz azonban csak színtelen víz maradt! „Tényleg nem értem!” - szögezte le magában Borzontorz. Arra gondolt, hogy talán valaki nap mint nap nagy mennyiségű vízfestéket önt a tengerbe arról a Kréta nevű szigetről, reggel zöldet, délben kéket, este barnát. S hogy minek? Hát azért, hogy a tenger szép legyen (hogy is nézne ki színtelenül?), s hogy az emberek vágyjanak arra, hogy megláthassák. „Ha így van - okoskodott Borzontorz -, akkor az a festéköntő valaki jól csinálja a dolgát, mert én igencsak vágyom már látni a tengert!”

Borzontorznak volt a játszótéren egy repülője. A többiek azt hitték róla, hogy az csupán egy kidőlt, korhadt farönk, csak Borzontorz tudta, hogy az valójában egy repülő. Azon a nyáron csaknem minden nap felszállt ez a farönk-repülő, s - hogy, hogy nem - mindig a távoli sziget azon csücskét vette úti célnak, ahonnan olyan gyönyörűnek látszik a tenger. Ilyen utazások alkalmával kényelmesen elhelyezkedett a kidőlt fa odvában, oldalt benyúlt egy titkos zugba és megnyomta a csak általa ismert, titkos indítógombot. Erre a rönk egycsapásra átalakult gép­madárrá, a korhadt odú pilótafülkévé, Borzontorz kapitánnyá, a rönk tövében hajladozó fűcsomók, vakondtúrások pedig ligetekké, erdőkké, lankás dombvidékké. Éppen csak a tengert nem sikerült megpillantania (általában fel kellett mennie vacsorázni, még mielőtt a tenger felől fújó sós tengeri szellő a farönk-repülő szárnyai alá kaphatott volna). Meg aztán nehezen is tudta elképzelni a soha nem látott „nagy vizet”, hiába mondták neki a szülei, hogy olyan, mint a Balaton csak a másik partja nem látszik. „Ha van partja, ha nincs, én még sosem láttam olyan kéknek a Balaton vizét, mint amilyen a tenger volt azon a fényképen” - szögezte le magában Borzontorz.

- Gyere csak ide, Borzontorz - hívta kedvesen magához Anya -, nagy újságom van! Egy pár nap múlva megláthatod a tengert.

Ritka pillanat, mikor a valóság szebb, mint a mese!

Borzontorz nem akart hinni a fülének, pedig a füle csak azt hallotta, amit mondtak neki, se többet, se kevesebbet. Kis idő múlva, mikor már hitt a fülének, neki jutott a feladat, hogy Nagymamával közölje a jó hírt, aki - a jelek szerint - szintén nem akart hinni a fülének, ugyanis válasz helyett előbb hitetlenkedve, bosszankodva, s egy kicsit zsörtölődve hosszú hümmögésbe kezdett (az első „hmm”-möt mélyen, a többi „hmm”-möt pedig egyre magasabb hangon mondta):

- Hmmmmmmmmmm..... - majd hozzáfűzte még: - A Nagyanyád térgye kalácsa!

Borzontorz egyáltalán nem értette, hogy Nagymama miért emlegeti saját térdkalácsát ebben az ügyben, de szemének csillogásából rájött, hogy titkon ő is örül az utazásnak.

Így hát egy pár nap múlva felkerekedett az egész család, hogy az is megláthassa a tengert, aki még addig nem látta.

Repülővel mentek. Apa címkés bőröndje (és sok társa: utazótáskák, szütyők, szatyrok) már indulás előtt megtömték bendőjüket mindenféle földi jóval. A repülőtér teraszán várakozva Borzontorz különös, belülről bizsergető ámulattal szemlélte a könnyedén felszálló, hatalmas igazi repülőket. Nem gondolta volna, hogy ezek ilyen hatalmasak. „Mekkora kalapács kell ezek összeszereléséhez?” - gondolkodott el, majd Apát is kérdőre vonta ez ügyben, aki bölcsen megadta a választ:

- Egy ugyanolyan pici kalapáccsal, mint amilyen neked is van a barkácskészletedben készítik el az első kalapácsot, majd azzal a kalapáccsal készítik el azt a még nagyobb kalapácsot, amivel aztán repülőt is lehet kalapálni.

- Mennyi ideig készül egy ilyen kalapács? - kérdezte Borzontorz, mialatt hangosan süvítve elszállt felettük egy óriási gépmadár.

- Több ezer évig. Ha elkészül már nem is kalapácsnak, hanem számítógépnek hívják...

Már a beszállás is igen jól indult. Egy rendkívül csinos légikisasszony megkülönböztetett figyelemmel fogadta a fedélzeten. Borzontorz érezte, hogy nem lesz ez mindig így (látta, hogy a felnőtt férfiutasok hiába igyekeztek, nem részesültek ilyen kitüntető figyelemben), úgyhogy jól megbecsülte magát és kedvesen visszamosolygott a nénire.

A felszállásnál meglepte, hogy mennyire belelapul a székbe, s hogy így milyen nehéz skubizni az ablakon át, pedig milyen fantasztikus látvány volt végignézni, hogy miként lesznek pillana­tok alatt medzsboxok az autókból, fűcsomók az erdőkből és vakondtúrások a hegyekből! A következő nagy esemény a felhőkkel való találkozás volt. Borzontorz a fűben heverészve annyit bámulta a hatalmas, égre függesztett dunnát, hogy egészen jó ismerőse volt már ez a tünemény. Ábrándozva képzelte, hogy egyszer módjában lesz majd az égen szálló mesebeli idomokon - mint valami óriási, puha és ruganyos matracon - vidáman ugrándozni. „Talán majd most!” - gondolta reménykedve; ehhez képest kicsit csalódott, mikor a repülőgép bele­hasított a felhőbe, ahol nem volt semmi a sűrű ködön kívül. Egyetlen árva angyal sem fickándozott a hófehér habokban. Persze az is lehet, hogy csak épp akkor ő nem vette észre. Ami viszont a felhők fölött történt, az egy olyan csoda volt, amire még csak nem is gondolt. Vakító napsütésben csillogott a felhőtenger mélyen a gép alatt, mégpedig olyan szikrázóan, mintha az egész földgolyót porcukorral hintett, mézédes madártej-hab borítaná! A repülőgép árnyéka siklott szélsebesen ficánkolva a habok tetején. Ha mindezt Borzontorz nem a saját szemével látja, egészen biztosan el sem hiszi; még így sem nagyon hitte, csak mikor a csoda visszfényének csillogását felfedezte Gyöngy nővére és Nagymama tágranyílt szemében is.

Amint elfogyasztották az udvariasan felszolgált finom étkeket, Borzontroz - Apa és a kedves légikisasszony együttes közbenjárására - benézhetett a pilótafülkébe is. A személyzet barátsá­gosan fogadta leendő kollégájukat (aki attól a perctől kezdve természetesen pilóta akart lenni) és megengedték neki, hogy alaposan körbenézzen. Hát ott bizony volt is látnivaló: kapcsolók, órák, kormányok, pedálok, fejhallgatók és még ki tudja mi mindenféle ördöngös szerkezetek. A gép pedig csak csendesen duruzsolva szállt egyenesen a tenger felé. „És néha ezt akarják buta emberek eltéríteni?! - csodálkozott el őszintén Borzontorz - Megáll az ember esze!”

A leszállást megelőzően a személyzet cukorkát és csokoládét osztogatott az utasoknak azért, hogy ne duguljon be a fülük, illetve, hogy örüljenek. Borzontorz duplán is örült, egyrészt kedvére való volt az ínyencfalat, másrészt tudta, hogy hamarosan célhoz érnek. A könnyed landolás után átszálltak egy autóbuszra, ami bevitte az utasokat a váróterembe. Már az autó­buszra átszállva érezte Borzontorz, hogy olyan forró a levegő és olyan illata van a szélnek, amit eleddig még nem érzett.

- Fordulj csak jobbra! - kérte Apa Borzontorztól a váróteremben. És Borzontorz jobbra nézett. Délidő volt, ennek megfelelően olyan ragyogó kéken, hogy azt fényképfelvétel meg nem örökítheti, ott csillámlott előtte a tenger...

Álmodj, hogy legyen ami megvalósuljon, mert a megvalósult álom - ha elmúlik is - emléke megfizethetetlen!