Borzontorz a Szerencse fia

Borzontorz persze egyáltalában nem a Szerencsének, hanem Anyának és Apának volt a fia. És ezt Borzontorz nagyon-nagyon jól tudta. Annál meglepőbb volt hát, mikor ezt - mármint hogy ő a „Szerencse fia” - épp Apa mondta neki.

- Miért mondod ezt? - kérdezte tőle az út szélén, a porban matató Borzontorz.

- Mert amit találtál, az egy szerencsepatkó, ráadásul éppen egy négylevelű lóhere tövében!

„Hát ez lenne az?” - meredt Borzontorz arra a görbe, rozsdás valamire, ami ott hevert a pici, zöld növényke mellett. Már hallott valamit korábban ezen csodatevő, szerencsehozó dolgok varázslatos erejéről...

A sors úgy hozta, hogy még aznap megtapasztalhatta e varázserőt. Anyával bevásároltak a városban. Borzontorz már kezdett nyűgössé válni a sok mihaszna dolog láttán, mikor az ábécében megpillantott egy szép, mandulaszemű szőke nénit, csinos ruhában, aki kedvesen rámosolygott.

- Szervusz, kisfiú, megkóstolod ezt a finomságot?

Borzontorz kérdően pislogott Anyára, aki egy biccentéssel megengedte, hogy belekóstoljon abba a nyalánkságba, mit a néni olyan kedvesen reklámozott. Amint szájában szertefutott az édes gyümölcsjoghurt (apró ananászdarabokkal) úgy érezte rámosolygott a Szerencse. (Azóta képzeli úgy, hogy a Szerencse csinos ruhában jár, szőke és szép mandulaszeme van.) A mennyei eledelért kifizetett pénzérméknél az angol királynő koronagyémántja sem csillogott szebben... talán csak Borzontorz szeme.

Otthon első dolga volt, hogy nagy szerencséjének gyümölcsét learassa: rögtön nekiesett az ínyencfalatnak. A pompás lakoma azonban hamarosan gátlástalan torkoskodássá fajult. Szép, új pólóját csúnyán leette, s a hascsikarás is erőt vett rajta. „Köszönöm én szépen az ilyen szerencsét! - méltatlankodott magában, s előbbi boldogsága egyszerre szertefoszlani látszott. - Úgy látszik balcsillagzat alatt születtem.”

Az ilyen helyzetet hívják slamasztikának. Azt, hogy ilyen csávába keveredett nem foghatta másra, csak „szegény Borzontorz mostoha sorsára”.

- Haj, haj - sóhajtotta keservesen, miközben a szép új póló forgolódott a mosógép forró vízzel teli gyomrában, az a sok finom gyümölcsjoghurt pedig az ő hasában. Pedig ő még éjszakára sem akarta levenni az új pólót... a gyümölcsjoghurtot meg már egyáltalán nem szerette annyira, de sajnos amit az ember egyszer megevett, azt már nem lehet visszacsinálni. (Vagy mégis?) No, mindegy! A lényeg az, hogy Borzontorz délután nem ment le a játszira, a ruhás­szekrény aljába rejtett bőr laszti hiába várta, hogy kis gazdája ismételten megpróbálja őt a hófehér fellegek közé rúgni. Szomorúan és a szerencséből kicsit kiábrándultan leült a tévé elé.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy aznap kedvérevaló mesét sugároztak. A történet egy derék kormoslegényről, azaz egy hetyke kéményseprőről szólt, akinek ükapja még a királyi Magyarország kéményeit söpörte végestelen végig, kóborolva, vándorolva hegyen, völgyön át.

Borzontorz nagyon élvezte a mesét, egészen megfeledkezett háborgó gyomráról is, ami nem csoda, hisz a történet nagyon vidám és tanulságos volt. A kis kormoslegényt - a kéményseprők pártfogó szentjének neve után - Flóriánnak hívták. A vidám fickó úgy gondolta, hogy minden tavasszal virágfüzérbe öltözve gond- és szomorúságűző táncával kitakarítja a bánatot is a házakból, nemcsak a kormot a kéményekből. Nagyon jól csinálta, a fájós hasú Borzontorz is felkacagott a seprűvel, lapáttal vígadó Flórián láttán. Annyira belefeledkezett a mesébe, hogy majdnem elfelejtette megragadni a gombját, pedig tudta, hogy kéményseprőt látva ez a mozdulat szerencsét hoz. De amint mondottam Borzontorz csak „majdnem” felejtette el megragadni a gombját, ez pedig a valóságban azt jelenti, hogy igenis megragadta a gombját miközben elmormolta a varázsigét:

- Kéményseprőt látok, szerencsét találok! „Irgum-burgum” - tette hozzá gondolatban - már csak az hiányzik a teljes szerencséhez, hogy egy lovat lássak! (Borzontorz nem hitt abban, hogy a vakablak, a repülő madár, az öregasszony, vagy a szemüveges kiválthatta volna a lovat a szerencsehozásban.) „Sebaj, addig el nem engedem a gombot, míg meg nem látok egy fehér lovat.” - okoskodott aztán és már azon törte buksi fejét, hogy miként fogja átvészelni az egész éjszakát kezében a gombbal, mikor még meg sem vacsorázott, meg sem mosdott, át sem öltözött pizsamába! (Annak nem sok esélyt adott, hogy még lefekvés előtt egy ló beállítson a lakásba.) Megvárta, hogy a tévémaci ágyba bújjon, majd átsomfordált saját szobájába. A hosszú és unalmas műsor, a „papák meséje”, amit ők híradónak hívnak, már egyáltalán nem érdekelte.

- A Szerencse legyen veled! - szólította meg már a gyerekszobában Flórián, aki szintén átsomfordált (a tévékészülékből) Borzontorz szobájába. - Egyébként nyugodtan elengedheted a gombot, annak semmi köze a szerencséhez, az pusztán üres babona.

Borzontorz megkönnyebbülten engedte el már-már elgémberedett ujjaival a gombot, végül is Flórián az igazi szakember, neki lehet hinni.

- Mondd, Flórián, te tudsz nekem felelni arra, hogy mi is az a szerencse, amit te hozol?

- Hááát... tudod, a kéményseprő számtalan padláson (paloták, kunyhók padlásán) megfordul életében, s csak ő tudja igazán mi van a kéményben - felelte talányosan -, ráadásul a Mikulás is a kéményen keresztül jön a lakásba.

- Ezt nem értem.

- Na, jó - fejezte be Flórián az amolyan hímez-hámoz, ötöl-hatol, csűr-csavar, kótya-vetye, haszontalan köntörfalazást - nem beszélek, megmutatom inkább!

Abban a pillanatban az utcán teremtek. Borzontorz nem csodálkozott különösebben; a kémény­seprő varázserejének tulajdonította a dolgot.

- Na, ezzel megvolnánk - nyugtázta Flórián az új helyzetet. - Figyeld csak azt az embert!

- Miért?

- Mert amit kívülről látsz, azt jobban megérted.

A kiszemelt bácsi rosszkedvűen motyorászott: „nincs egy veszekedett fityingem se...”, „menny­­dörgős mennykő!” és még más, hasonló dolgokat mondott, majd megállt egy sors­jegyárus előtt.

- Most mit csinál? - kérdezte suttogva Borzontorz.

- Kacérkodik a gondolattal...

- De hát nincs egy veszekedett fityingje sem!

- Balsors és Szerencse szomszédok; és különben sem kell mindent szó szerint venni abból, amit a felnőttek mondanak - felelte Flórián, a bácsi pediglen vett egy sorsjegyet.

És lássatok csodát: a bácsinak szerencséje volt, nyert egy nagycsomó pénzt...

- Ez aztán a szerencsés flótás - jegyezte meg Borzontorz, mire Flórián csak ennyit mondott:

- Akinek kis szerencséje van: nagy szerencséje van.

No, elég az hozzá, hogy emberünk nem ádigált tovább a szerencseárus előtt, hanem tüstént boldog indián-szögdelésbe kezdett, fittyet sem hányva a bámészkodókra.

Sajnamód azonban egy pár szökkenés után csúnyán kificamodott a bokája.

- Jaj, szegény! - sopánkodott Borzontorz.

- A szerencse különös üveg: épp akkor szokott eltörni, amikor a legjobban ragyog - tette hozzá Flórián.

A szerencsétlenül járt ember pedig immár hánytorgó lélekkel morfondírozhatott azon, hogy a sors milyen hamar elvette tőle, amit az imént kapott. Az összes nyereményét elvitte az orvosi kezelés költsége, ráadásul még a bokája is fájt.

A kórházban azonban csoda dolog történt: az egyik ápolónő olyan, de olyan szépen mosoly­gott rá, hogy egyszeriben feledte minden búját-baját.

- És máig is élnek, ha meg nem haltak? - kérdezte Borzontorz a kéményseprőtől, mint aki már mindent nagyon ért.

- Látom, kezded érteni a szerencse lényegét.

- Jó, jó, de azt még mindig nem tudom pontosan: mi is a szerencse tulajdonképpen....

Azonban Flórián válaszát már nem hallhatta, mert felébredt. Anya ébresztette:

- Szegény kis Pocok, hát elaludtál a tévé előtt?

„Milyen kár, hogy fölébresztettek, most nem tudom, hogy Flórián miként vélekedett a sze­ren­cséről!” - gondolta kicsit bosszúsan. Nem tudta, hogy kérdésére a válasz nem az álomban, hanem a valóságban rejlik. Minderre csak másnap derült fény, amikor Nagyapa lottószel­vényekkel kezében várta a sorsolást:

- Jaj, most már meg hogyan hozom el a százmillió forintos nyereményemet mindjárt!? Nincs egy tisztességes bőröndöm, pedig rögvest nyerni fogok! - ilyenféle tréfás bosszankodásra Nagyapán kívül nem képes senki.

A sok százmilliós nyeremény azonban valahogy mégis elmaradt aznap.

- De megkönnyebbültem - mosolygott Nagyapa - nincs gond a bőrönddel!

Tanuld meg te is: akkor vagy igazán szerencsés, ha azt tartod szerencsédnek, ami van, mert élni jó; ha ezt nem tudod, bármi történjék is veled, szerencsétlen vagy!