Borzontorz a rosszcsont

Borzontorz az ünnepek elmúltával (mikor már az Idő is megünnepelte soronkövetkező születésnapját, s az óesztendő egyre messzebbre vitte magával a szép karácsony emlékét) gyakran töltötte otthon a meleg szobában a hosszú téli estéket. Nem zavarta a kinti zord időjárás. Hogy is zavarhatta volna, a jó melegben? Még az egyébként barátságtalannak tartott kinti varjúkárogást is jóleső érzéssel hallgatta. Talán azért, mert pár évvel azelőtt, mikor e világra született ugyanilyen „átforrósodottan ropogó kályhás”, „varjúkárogós” tél volt; vagy talán azért, mert tulajdonképpen nincs abban semmi rossz, ha a csípős, hideg szelektől járt rétekről behúzódnak a városba a madarak.

Borzontorz nem bánta, hogy ilyenkor szobájában kellett maradnia, hiszen ott legalább annyi érdekes dolog várt rá, mint az erdőszéli játszótéren. Ott volt például mindjárt az ő titkos rekesze: egy elmozdítható parkettaléc a konvektor előtt. Ebben a „rekeszben” ugyan nem lehe­tett tartani semmit - bár sokáig törte azon buksi kobakját, vajon mit is rejthetne oda kincsei közül -, sajnos azonban semmi sem volt olyan kicsi és lapos. Azért jó volt tudnia, hogy van egy szupertitkos rejtekhelye. A kevésbé titkos „rekeszeket”: a Borzontorz holmiját rejtő szekrényeket pedig már egy jó ideje gyönyörű rajzokkal ékesítette belülről. Pompás száz-, vagy talán ezerlábú bogarak (nézzük el a pontatlanságokat Borzontorznak, aki még nem tudott számolni); sűrűn gomolygó füstöt okádó szépséges gőzmozdonyok; erdő; felhők; Napocska; házikók; emberkék és még ki tudja miféle csodálatos szerzetek ékesítették a fa polcokat az Anya által gondosan behajtogatott ruhaneműk alatt. Valamiféle belső sugallatra hagyatkozván Borzontorznak volt egy olyan érzése, hogy családja nem nézné jó szemmel, ha a szoba falára pingálna, pedig „szép-szép ez az egyszínű világoszöld - gondolta -, de a szekrénybelsőn begyakorolt rajzokkal még szebb lenne”, így hát egy félreeső sarokban az ágy takarásában már a falfreskók elkészítésébe is belefogott. Az utóbbi időben felfedezte a szoba magasabb régióit is. Okosan kifigyelte, hogy a kiságy széléről egy bátor lépéssel a vitrin szélén teremhet, onnan pedig pár ügyes kézmozdulattal felhúzhatja magát a nagy szekrény első szintjére, s egy kis kúszással játszi könnyedséggel elérheti akár még a szoba másik sarkában lévő titokzatos felső polcot is a szeme előtt eladdig soha ki nem nyílt nagy barna ajtókkal. A nagy kalandos út feléig egyszer már el is jutott, s tervét minden bizonnyal siker koronázta volna, ha a Nagyi útját nem állja. De útját állta, mégpedig hangosan kiabálva:

- Meg ne mozdulj!!... Jaj, Istenkém, Istenkém!... Hogy kerültél oda?!

Nagyi - aki persze nem az „Istenkét”, hanem Borzontorzot kérdezte arról, hogy „hogy került oda” - még valami vázát is emlegetett, ami leeshetett volna. Márpedig az a váza nem esett volna le. (Borzontorz egészen szilárd meggyőződése szerint.) Ráadásul az a váza igencsak mihaszna darab volt, úgyhogy akár le is eshetett volna (ugyancsak Borzontorz véleménye szerint).

„Szóval, vannak még érthetetlen dolgok” - szögezte le magában Borzontorz. Mert az a múltkori hanglemez, amire ráfirkált, az ugye, azóta is recseg; az Apa személyi igazolványába sem kellett volna tücsköt lepréselni, meg belerajzolni irka-firkákat; és azt a könyvlapot sem kellett volna kitépni, bármilyen szép, színes rajz volt rajta, akkor sem, ez ugye, világos, de hogy ezzel a szekrény tetején kúszással mi a baj, azt fel nem foghatta!

Történetünk napján is gondolt arra, hogy ismét nekivág a nagy kalandnak a szekrény tetején, hiszen nem nyugodhat, míg meg nem teszi, amit a fejébe vesz. És egyáltalán nem érezte úgy, hogy ő valami bitang, haramia, ne adj Isten: martalóc lenne. Ugyan Apa, mikor egyszer észrevette, hogy Borzontorz már megint telerajzolt egy mesekönyvet, azt mondta neki, hogy: „zúgfirkász”, amit Borzontorz nem értett egészen pontosan, de azt érezte, hogy ebben a dorgálásban több a szeretet, mint a harag. Meg aztán Borzontorz elég nagyfiú volt ahhoz, hogy tudja hol a határ. Azt például világosan felismerte, hogy az, amikor a szomszédban az egyik vásott kölök a másik vásott kölök arcát megsmirglizi, meg gombostű végű nyílvesszőt lő a homlokába, az nem jó dolog, s hogy azok a rettenetes pofonok, melyek aznap mindezért elcsattantak, igazságot szolgáltattak. Az, hogy ő addig egy zseb-, egy csörgő- és egy kakukkos­órát szedett szét darabokra, inkább a műszaki érdeklődést és nem a gonoszságot tükrözte. Ugyanígy a Gyöngy nővére csodaszép Angéla babájának hasából kiszerkesztett síró-berendezés, vagy a garázs szellőzőjéről lefeszgetett rács is.

Aminthogy azonban a szekrénytetőn kúszásra-mászásra módfelett házsártos Nagyi fél szemmel figyelte Borozontorzot a félig nyitva hagyott konyhaajtón keresztül, Borzontorz - ezúttal - eltekintett a szekrénymászástól. (A Nagyi lekvárt kevergető kezében a fakanál túl nagy kockázatot jelentett.) Elővette inkább a nagy, lendkerekes, utasszállító repülőgépet.

Gyönyörű masina volt. Nehéz hajlított, préselt lemezekből készült, piros, ezüst és fehér színű mintázat ékesítette. Apró fekete ablaksor húzódott végig a törzsén, jelezve, hogy ez bizony egy hatalmas utasszállító gép. A gépmadár alján tekintélyes méretű, gumi borítású kerekek voltak, közöttük egy fémházban pedig titokzatos, olajszagú szerkezetek. Amikor Borzontorz erősen a földhöz nyomva meglökte a repülőt, hangos berregés hallatszott és a gép lassan, méltóságteljesen meglódult. Meglódult.... aztán lassan leállt. Azaz mindent csinált, csak éppen nem repült. Ez a körülmény meglehetősen nyugtalanította Borzontorzot. Ezért aztán sokat repült úgy a repülővel, hogy jobb kezében tartva azt, kerülgette a virágcserepeket, széklábakat, könyvespolcokat, s a repüléshez nélkülözhetetlenül hozzátartozó berregést a szájával pótolta, míg a szusz ki nem fogyott belőle. Az ilyen „repülések” is jók voltak, de azért Borzontorz tudta, hogy ez nem az igazi. A gépmadárnak magától kellene szállnia; suhanva, zúgva szelni a szoba levegőjét.

„Talán, ha tiszta erőből meglökném, de nem úgy, ahogy eddig a földön, hanem a levegőben!” - gondolta Borzontorz és már cselekedett is: egy-két lépést téve nekiszaladt, jó nagy lendülettel a válla mögül meglendítette a gépet, s karjának minden izmát megfeszítve eldobta a lendkerekes repülőt. Érezte, hogy a nagy súly elszáll a kezéből és látta, hogy a gép könnye­dén hasítja a levegőt....

- Helyzetjelentést kérek! - szólt gondterhelt arccal hátra a kapitány a fedélzeti mérnökhöz.

- Az irány észak-északnyugat; repülési magasság másfél méter, a sebesség gyorsan csökken; épp most hagytuk el a nagyszoba szőnyege feletti légteret, jelenleg a heverő fölött szállunk.

A repülő legénysége riadtan nézett ki a pilótafülke ablakain.

- Még szerencse, hogy ez csak egy próbaút, ezért nincs egy szál utas sem a gépen! - jegyezte meg a másodpilóta.

- Megpróbáljuk megoldani a rendkívüli helyzetet - nyugtatgatta legénységét a kapitány -, igaz: a játékgyárban ilyenfajta repülésre egyáltalán nem készítettek fel bennünket. Mindenesetre készítsétek elő az ejtőernyőket!

Időközben a robotpilóta és a fedélzeti radar egyre hevesebb vészjeleket adott: bíííp-bíííp-bíííp-bíííp. Borzontorz szobájának a fala egyre vészesebben közeledett.

- Próbáljuk meg együttes erővel elfordítani a gépet balra - szólt a kapitány a másodpilótának.

Sajnos minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, a gép feltartóztathatatlanul száguldott (vagy inkább már zuhant) a falra függesztett vörösréz dombormű kép felé. A pilótafülkében megkergültek a műszerek, a mutatók össze-vissza forogtak, a színes kijelzők zavarodottan villództak.

- Nincs más hátra, fiúk, el kell hagyni a repülőt! - adta ki a parancsot a kapitány.

A legénység sorra kiugrott, legvégül - ahogy ez illik ilyenkor - a kapitány. Mindez éppen a becsapódás előtt történt, a legénység már ejtőernyőkön himbálózva figyelhette, hogy mi történik a repülővel. A magára hagyott gépmadár pedig belecsapódott a vörösréz dombor­mű­be, majd onnan leesett az ágyra. A lendkerekes repülőnek szerencsére nem esett komolyabb baja (egy kis karcolástól, gyűrődéstől eltekintve), de a dombormű bizony csúnyán behorpadt.

A falon csüngő műalkotás egy lecsukott szemű édesanyát ábrázolt, aki kisfiát öleli magához. A horpadás éppen a kisfiú pufók arcán keletkezett. Mindez úgy fájt Borozontorznak, mintha az ő arca horpadt volna be.

„Csináltam egy bajt!” - hasított belé a gondolat. Hirtelen kereket oldott vidámsága, kaland­vágya, egyszóval elkámpicsorodott. Éppen hüppögni kezdett volna, mikor belépett a szobába Anya. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet; nem szólt semmit, csak megadóan lehunyta szemét, aztán visszasietett a konyhába, nehogy kifusson a tej (mert az egy olyan dolog, hogy ha sokáig melegítik, szaladni támad kedve). Mindenesetre Anya azokkal a megadóan lehunyt szemeivel szakasztott úgy festett, mint a dombormű-anyuka, ezért aztán Borzontorz el is kezdte a hüppögést.

- Fel a fejjel, kiskomám! - szólt egy hang valahonnan a közelből, de Borzontorz sehogyan sem látta honnan. - Hé, hé, itt vagyunk!

Borzontorz kitörölte szeméből a könnyeket, akkor vette csak észre a lendkerekes gépmadár legénységét.

- Na, ne szomorkodj már - folytatta a kapitány -, majd mi segítünk!

- Úgy, bizony! - helyeselt a fedélzeti mérnök és a másodpilóta, miközben leporolták a légi katasztrófában összepiszkolódott egyenruhájukat.

- Jaj, de jó! - lelkesedett fel Borzontorz - Elmagyarázzátok nekem hogyan kell kikalapálni a képet?

- Ez nem jó megoldás - felelte a kapitány - a szüleid úgy sem engednék, hogy megbarkácsold a képet, miután már minden a kezed ügyébe eső és szétszedhető dolgot elrontottál a lakásban.

- Ez igaz - ismerte be bűnbánóan -, de nem akartam én semmi rosszat, csak egyszerűen elfelejtettem azt, hogy mi hova is tartozik, mikor ugyanazt össze akartam rakni.

- Ez most mindegy, mást kell csinálnunk - jelentette ki határozottan a kapitány. - Tudod, Borzontorz, mi, a játékrepülők legénysége nemcsak lendkerekes repülőkkel tudunk repülni, hanem anélkül is, a gondolat szárnyán.

- Ez nagyon érdekes, mit csináljak, hogy veletek mehessek?

- Csak dőlj hátra székedben, csukd le a szemed és figyelj!

- Hova utazunk?

- A felnőttkorba.

- Az meg hol van?

- Húsz év múlva.

- Mennyi az a húsz?

- Az annyi, mint mindkét kezed, mindkét lábad összes ujjai, beleszámítva azokat az ujjakat is, melyek el szoktak menni vadászni.

- Hú, az nagyon sok.

- Nem olyan sok az, mindjárt ott is leszünk! Nézz csak ki a repülő ablakán! Mit látsz?

- A saját szobámat, meg benne egy bácsit.

- Az nem egy bácsi; az te vagy.

- De érdekes! És mit csinálok?

- Majd meglátod!

És Borzontorz saját szemével látta, amint az „öreg Borzontorz” minden teketória nélkül egyszercsak odamegy a vörösréz dombormű képhez, néhány ügyes kézmozdulattal kiveszi a keretből a kis fém csapokkal hátulról odaerősített képet, majd vigyázva kiemeli a réz lemezt és óvatos, de határozott mozdulatokkal kiegyengeti a horpadást a kisfiú arcán, aztán mindent ügyesen visszaszerel oda és úgy, ahogy az eredetileg volt. Mosolyogva nézi a képet még egy pár pillanatig.

Borzontorz kinyitotta a szemét, ismét kisfiú volt, a hosszú gondolatutazás véget ért. Anya közben visszajött a konyhából és nem is tudta, hogy csodálkozzon, vagy örüljön-e jobban, hogy a kép ez alatt a pár pillanat alatt így meggyógyult. A bronz dombormű arcán nem maradt más nyoma a sérülésnek, csak egy ici-pici gödröcske az arcon... így még jobban hasonlított Borzontorzra.

Ti se feledjétek hát: ha nem javítjátok ki hibáitokat, mikor tehetitek - legyen az pár pillanat, vagy akár húsz év, egyre megy -, az olyan, mintha többször követnétek el ugyanazt a hibát!