Borzontorz rajzol és fest

Borzontorz nagyon szerette nézni, ahogy nővére Gyöngy rajzolt és festett. Szemet gyönyör­ködtető színes rajzok, festmények kerültek ki testvére ügyes kezei alól. Borzontorz látva ezeket az alkotásokat magyarázat nélkül megértette mit jelent a szó: tehetség. A „tehetség az, ami Gyöngynek van a rajzoláshoz és a festéshez” - gondolta. Már azt is tudta, hogy a tehetség pénzért nem szerezhető meg; örült, hogy nővérének van valamije, ami a legnagyszerűbb dolgok közé tartozik.

Borzontorz is próbálkozott már rajzolással, többnyire, mint rosszcsont. A szekrények belsejé­be rajzolt száz- és ezerlábú kukacok, szirénázó mentőautók és füstöt okádó mozdonyok azonban korántsem voltak olyan szépek, mint Gyöngy képei. Borzontorz rajzain az emberek piszkafa lábú, ormótlan fejű esetlenségek voltak, még akkor is, ha a legjobb szándékkal ült neki a rajzolásnak és a valóságnak megfelelően a világ legszebb nénijeként szerette volna ábrázolni Anyát. Ezzel szemben Gyöngy rajzai elevenek voltak; a Borzontorz által is sokat rajzolt kis, sátortetős házikó is úgy emelkedett ki a zöld lombok közül, mintha nem is egy sík rajzlapra festették volna, hanem ténylegesen ott állna.

- Ezt úgy lehet elérni - oktatta öccsét Gyöngy -, hogy egyszerre lerajzolsz két látható oldalt is a házikóból és nemcsak egyet, ahogy te szoktad.

Borzontorz figyelmesen fürkészte a saját és a nővére egymás mellé tett rajzait. Lassan elkezdett derengeni valami... elővette a ceruzát és a „saját” házikót kiegészítette. Bizonytalan, girbe-gurba két vonalat húzott ferdén felfelé a ház falának szélétől (egyiket a felső, másikat az alsó sarokból), majd a két egyenlő hosszú vonalat összekötötte egy függőleges egyenessel. Kíváncsian nézegette a kiegészített rajzot; egy pillanatig idegenül kunkorodott az a furcsa valami a házikó oldalán, aztán egyszerre - nem csoda, nem ámítás - ugyanúgy kiemelkedett Borzontorz házikója a rajzlapról, mint nővére házikói.

Borzontorz annyira fellelkesült a nagy eseménytől, hogy aznap már nem lehetett leállítani benne az alkotókedvet. Sorban kerültek elő a legkülönösebb csodaszerek: vastag, színes, vagy éppen rücskös felületű papírlapok; különböző keménységű, vastagságú, ezerféle színű ceruzák, filctollak; egy olyan varázslatos ceruza, melynek különleges, több színű bele miatt a vele húzott vonal folytonosan változtatta színét; szén rudacskák; pasztell, illetve zsírkréták; vízfestékek (színes tálkákban, tubusokban és félig-meddig összekeverve egy fa palettán); külön­böző színű tustinták. Félve attól, hogy Borzontorz helyrehozhatatlan károkat okoz művészkedés közben, az elővigyázatos szülők minden környező dolgot gondosan beborítottak újságpapírral. Ezt bizony nagyon jól tették, hiszen Borzontorz hamarjában teljesen megfeledkezett magáról, beletemetkezett az alkotásba és a nagy mesterkedés közben került egy-egy paca ide-oda.

Először ceruzákkal szándékozott vázlatokat készíteni, majd átrajzolni, besatírozni a kép bizonyos részeit zsírkrétával, ezután az egész rajzlapot kívánta tiszta vízben beáztatni és belefektetni egy tálcába (hogy ne ázzon át minden és mindenki a környéken). Úgy tervezte, hogy miután vízfestékkel elkészíti a kép java részét, megvárja, hogy megszáradjon a lap, majd szénnel szép körvonalakat, árnyékokat varázsol a tárgyak köré, az utolsó simításokat pedig pasztellkrétával teszi meg. (Azért esett választása a pasztellre, mert emlékezett rá: egyszer Gyöngy egy olyan hamvas barackot rajzolt avval, hogy abba kedve lett volna beleharapni.)

Előbb a fejében készítette el a festményt. Ehhez pár percre volt csupán szüksége. Egy olyan hatalmas szavannát képzelt el, ami minden ember számára kellemes látvány, amióta ember él a Földön. Az első ősemberek is ilyen vidéken éltek a legszívesebben: hatalmas füves puszta árnyas ligetekkel, csalitosokkal, árnyas, bokros, bozótos vidékekkel. A hatalmasra nőtt, szélben hajladozó füvet színes virágok tarkítják. Borzontorz ebbe a környezetbe képzelt el egy házikót, persze egy olyat, amelyiknek egyszerre két oldala látszik és amelyik emiatt mintegy valódi ház tűnik fel a képen. Akár bele is lehet költözni” - gondolta Borzontorz és nekilátott a nagy munkának.

Mikor kezébe vett egy kedvére való ceruzát, hogy belekezdjen a vázlatkészítésbe, megszólalt az előtte felsorakozott három ecset egyike, a legnagyobb, vastag törzsű, bozontos.

- Csak óvatosan, Borzontorz! Szépen dolgozz, megéri!

- Ha valamit elrontasz, azt nagyon nehéz helyrehozni! - tette hozzá a középső, nyalka, selyemszőrű ecset.

- De azért ne ijedj meg! - vigasztalta a csaknem elbátortalanodó Borzontorzot a picurka, vékony, kis ecset.

Már az első vonal után érezte, hogy minden rendben lesz. Egy hosszú, egyenes vonal a lap alsó felén máris megelevenedett szeme előtt: ez lett a fényes, messzi látóhatár. A többi apró vonal kijelölte a nagyobb ligetek, fák, illetve a házikó és a kis kert helyét.

- Jól van, Borzontorz! - szólalt meg a legnagyobb ecset. - Csak így tovább!

A zsírkréta hamar és élesen körberajzolta a kép legfontosabb elemeit: a házikót, a nagyobb fákat és a látóhatárt; a jobb felső sarokban tüzesen parázsló, mosolygó Napocskát pedig citromsárga zsírkrétával besatírozta és szerteágazó sugarakat rajzolt neki. A Napocska máris megtelt élettel, egészen olyan volt, mint Anya.

Borzontorz (miután óvatosan beáztatta a papírt) először a legvastagabb ecsetet készítette elő a festésre: bozontos fejét óvatosan bemártotta a tiszta vízbe.

- Most légy óvatos, Borzontorz! - mondta bedugult orral az ecset. - Az én hajamból rengeteg festék jut egyszerre a képre. Velem leginkább a kék égboltot, a végtelen, zöld mezőket kell megfesteni.

- Nem bánod, hogy belemártalak a festékbe? - kérdezte Borzontorz.

- Ha rendes ember vesz kezébe, akkor nem. Tudom: attól, hogy a festék és a papír találkozik, a világ több, szebb, jobb lesz.

Borzontorz előbb az eget festette meg. Csak pár ecsetvonás kellett és szétfutott a kék festék a nedves papíron. A zsírkrétával megrajzolt részekről lepergett a kék vízfesték, a hófehér esőfelhők foltjait pedig - ügyesen - fehéren hagyta. A hófehér, habzó esőfelhő látványa gyö­nyör­ködtet bennünket (és ezzel már az ősember is így volt), hiszen abból lesz az éltető eső, attól nő olyan gyönyörű zöldre a fű, amilyenre Borzontorz is készült festeni képén a végtelen szavannát. A vastagon húzott, sötétzöld festék pontosan úgy futott szét a papírlap nedves rostjai között, mint ahogy a fák, bokrok, fűfélék ágai, levelei, indái nőnek a valóságban. Borzontorz nem mázolt be mindent zölddel, hagyott helyet a színes virágoknak is. Gondosan kimosta a vastag ecsetet, félretette száradni és elővette a nyalka, selyemszőrű ecsetet.

- Nem haragszol? - kérdezte tőle, mielőtt belemártotta volna a sűrű barna festékbe az ecset fejét.

- Amit eddig festettél nagyon szép, úgyhogy tudom: attól, hogy a festék és a papír találkozik, a világ több, szebb, jobb lesz.

Tehát a középső ecset sem bánta, hogy fejét a sűrű, barna festékbe mártották. Ez a barna festék elevenítette meg a hűs árnyékot adó fák törzsét és a házikó kertjét határoló kerítés deszkáit. A kertben ágaskodó, nagyszerű tölgyfa kellemes árnyékot adott az alatta nyugalmat keresőknek, biztonságos zugot a lombjában menedéket találó madaraknak. Szilárdan, rendít­hetetlen nyugalommal állt a házikó kertjében, egészen olyan volt, mint Apa.

Az átáztatott papírlap kezdett megszikkadni, sor kerülhetett az apróbb részletek kidolgozására, a picurka, vékony kis ecsettel. A gondosan kimosott középső ecset helyét Borzontorz kezében átvette a legkisebb.

- Nos, mit szólnál ahhoz - kérdezte Borozontorz a picurka ecsettől -, ha beledugnám a fejedet mindenféle színű festékbe és addig kutyulnék-kavarnék veled, amíg a legcsodálatosabb árnyalatok meg nem jelennének?

- Nagyon örülnék! - válaszolta vékony hangon az ecsetke, mert tudta: attól, hogy a festék és a papír találkozik, a világ több, szebb, jobb lesz.

A kis ecset öröme meg is látszott munkáján. Citromsárga kutyatej virágok, tűzpiros pipacsok tarkították a rétet. Bordó cserepek sorakoztak katonás rendben a házikó tetején. Lila és rózsaszín virágok virítottak a kertecskében. A ház ablakán narancssárga fény szűrődött ki. A házikó otthonosságot, biztonságos melegséget árasztott, egészen olyan volt, mint Borzontorz családja; a színesen burjánzó kertecske pedig Borzontorz barátaira emlékeztetett.

A kép már majdnem elkészült, Borzontorz szénnel és pasztellel dolgozott az utolsó simítá­so­kon. Az árnyékok, körvonalak mellé odavarázsolt még egy egészen rövid kis utat. Egészen pontosan nem is lehetett tudni, hogy rövid, vagy hosszú az a kis út, ami a kép bal alsó sarkában látszott, hiszen annak vége egy árnyas pagony fái között veszett el. Egészen olyan volt, mint Borzontorz addigi, rövid kis élete.

Elkészült a festmény. A család minden tagjának nagyon tetszett. Amint mindenki megcsodálta és örömtől sugárzó arccal a legdicsérőbb szavakat mondta róla, Borzontorz megérezte, hogy festményével a világ több, szebb, jobb lett.

Nagyon figyelj te is, ha az életben bárhol, bármikor, bárkivel találkozol, hogy a másik több legyen, mint a találkozás előtt; ha pedig magával az élettel találkozol, gondod legyen rá, hogy a világ több, szebb, jobb legyen!