Borzontorz úgy gondolta, hogy az általa,
addigi élete során megismert világban rend van. Ha itt-ott
véletlenül mégsem, akkor az majd az ő dolga lesz, hogy ott is
rendet teremtsen, ahol addig nem volt. Ezért aztán levitte a
szemetet, elrakta a játékait, néha segített Anyának mosogatni,
vagy Apának a barkácsolásban. Igenám, de amint egyre jobban
megismerte a világot, úgy egyre több rendetlenséget vett
észre, így kénytelen volt egyre több rendrakást a felnőttkorra
hagyni. A tévéből és persze a szüleitől egyre több háborúról,
természeti katasztrófáról, éhezésről, meg betegségről értesült
és ezek kapcsán az is megfordult a fejében, hogy ezeket még
talán felnőtt fejjel sem biztos, hogy meg tudja majd oldani.
„Ez pedig nem igazság” - gondolta és elhatározta, hogy ezeken
túl majd jobban odafigyel a dolgok igazságos, illetve
igazságtalan mivoltára.
Történetünk kezdetének napja derűs, nyári
reggelre virradt. Borzontorz már a játszótér
bicikli-tárolójánál figyelmes lett valami különösre. Miközben
nagyon büszkén letámasztotta csodaszép kis kétkerekűjét,
rögtön észrevett egy a csodaszép kétkerekűnél is szebb
kétkerekűt sebességváltókkal, különféle műszerekkel szép
szarvkormányán és színes feliratokkal a vázon. A különös nem
is igazán a gyönyörű szerkezet volt, hanem - ahogy a felnőttek
mondani szokták - a Kisördög, aki megszólalt benne:
- Nem igazság, hogy ez a kerékpár szebb,
mint a tiéd!
- De, talán igazságos - válaszolt
Borzontorz a Kisördögnek -, lehet, hogy akié, az
szorgalmasabb, ügyesebb mint én, ezért jól megérdemelte azt
szüleitől.
- Hát, nem tudom!...- jegyezte meg
nyugtalanítóan a Kisördög.
Pár perc múlva azonban Borzontorz már
tudta, hogy nem neki, hanem a Kisördögnek van igaza: meglátta
a büszke tulajdonost, azt a pasla, kotnyeles, hányaveti
martalócot, aki az előző nap egy nála gyengébb kisfiút minden
ok nélkül megpofozott, egy kislányt pedig alattomban
elgáncsolt. „Legalább erősebbekkel pofozkodott volna -
gondolta -, bár az sem szép dolog (és általában nem is szokott
sikerülni), de azért mégiscsak szebb, mint gyengéket és
védteleneket ütlegelni!”
Már éppen megbánta, hogy biciklivel ment
a játszótérre (mert ahogy addig, úgy éppen akkor is megtehette
volna, hogy gyalogszerrel megy le), amikor hirtelen eleredt az
eső. Hatalmas zuháré volt, csak úgy bugyborékolt az aszfalton
a hatalmas szemű, langyos eső, ráadásul zengett is az ég és
csapkodtak a villámok. No hiszen, volt nagy iszkiri hazafelé:
lőttek a délutáni játéknak. „Ez sem igazság! - zsörtölődött
magában útközben - Afrikában például mindig jó meleg van, ott
bezzeg állandóan tud sütni a Nap, itt meg minden évben van
legalább egyszer tél és még akkor ráadásul nyáron is képes
esni az eső!”
- És akkor azt képzeld el - adta alá a
lovat a Kisördög -, hogy a sarkvidéken meg állandóan
rettenetesen zimankós tél van, mindennek tetejébe egy fél évig
éjszaka!
- Ez aztán a szörnyűséges
igazságtalanság, különösen a trópusi őserdőkhöz képest! -
hagyta helyben a dolgot Borzontorz.
Erre már Anya sem tudott mást mondani,
csak azt, hogy „hát bizony így van ez”, de igazándiból azzal
volt elfoglalva, hogy az „ázott ürge” Borzontorzról levegye a
csuromvizes pólót, nehogy az ő egyetlen kisfia megbetegedjen.
„Na tessék - méltatlankodott magában
tovább Borzontorz - itt van ez a betegség. Hát micsoda dolog
az?! Minek van az? Kinek van arra szüksége?!” És eszébe jutott
az a szomorú hónap az elmúlt nyáron, amit a kórházban töltött.
Akkor még nem ismerte azt a szót, hogy „igazságtalan”, de
most, bőrig ázva ücsörögve a szobában, világosan érezte, hogy
a betegség bizony igazságtalan volt vele.
Aznap úgy
döntött, hogy a medzsboxokkal játszik. Volt neki egy zöld
kombi Fordja (kicsit csámpásra görbült tengelyekkel) és egy
bordó Rolls Royce-sza (nyitható ajtókkal és csomagtartóval).
Tehát összesen kettő. Az egyik ismerős kisfiúnak bezzeg volt
egy egész halom kisautója; szépen dobozban tartotta őket, a
dobozokból egy szabályos várat épített (még az is megeshetett,
hogy némelyik autót ki sem bontotta a dobozból). Így aztán
egyáltalán nem lehetett játszani az autókkal és ez persze
nagyon bosszantotta Borzontorzot, aki tudta, hogy az ismerős
kisfiú nagyon rendes, tehát megérdemelte a medzsboxokat, de
hát a játékautók egészen biztosan nagyon szerettek volna
játszani, s ehelyett porosodva unatkoztak egy építőkockának
való építmény falában. Az unalom pedig kegyetlenül
igazságtalan büntetés annak, aki játszani szeretne.
Mindezeket a
gondolatokat magában meghányva-vetve Borzontorz
megállapította: „Teljesen igazságtalan dolog, hogy nem
mindenki jóságos legkisebb királyfi, aki mindent megérdemel és
mindent meg is kap.” A maga módján - a biztonság kedvéért -
mindent megtett azért, hogy ő „jóságos legkisebb királyfi”
legyen; például még aznap a medzsboxozás után rendkívül
jószívűen viselkedett: kapott az éppen kávézó szülőktől egy
szem kockacukrot, s nyomban kért még egyet.
- Miért
kérsz másik cukrot - kérdezte meglepetten Anya -, mikor még az
elsőt sem etted meg?
- Hááát...
Gyöngynek.
- De ő csak
egy hét múlva érkezik meg a kirándulásból, mit csinálsz addig
a cukorral?
- Megőrzöm - felelte
Borzontorz és jól összeszorította pici markát, benne az
ízletes csemegével.
Nemhogy egy
hét, de egy félóra sem telt bele, s a cukor megolvadt
Borzontorz forró tenyerében, s a csemegéből ragacsos malacság
lett. Ez az igazságtalanság már akkora volt, hogy Borzontorz
teljesen elszontyolodott tőle; az pedig, amikor este a tévében
„tizennyolc éven felülieknek ajánlott” műsort sugároztak és ő
azt nem nézhette meg, nemcsak elszontyolította, de egyenesen
fel is dühítette:
- De én nem
tehetek róla, hogy még nem vagyok tizennyolc éves! -
hisztizett.
- Nem baj,
kisfiam, majd leszel tizennyolc éves és majd akkor
megnézheted, most pedig sipirc az ágyba! - zárta le a vitát
Apa.
- De addigra
elmúlik a film!
- Nem baj,
amit mondtam, megmondtam!
- De miért
mondtad meg?
Ezt a
kérdést már Borzontorz sem gondolta komolyan és nem is várva a
választ bekullogott a szobájába.
- Nincsen is
igazság! - motyogta az orra alatt, majd hozzágondolta, hogy:
„Egyáltalán nincs!”.
Másnap már
azzal ébredt, hogy „az igazság nem volt, most sincs és nem is
lesz soha...” Egész nap kedvetlenül, közönyösen bíbelődött az
élet dolgaival. Még az sem villanyozta fel különösebben,
mikor elindultak Anyával a boltba. Pedig régen, amikor még úgy
gondolta, hogy van igazság bizony-bizony még hisztizésre is
ragadtatta magát egy-egy tetszetősebb játék miatt. Ezúttal
azonban rá se hederített a játékboltok kirakataira.
- Miért vagy ilyen szomorú, Borzontorz? -
kérdezte Anya az indokolatlan búskomorságot látva fia
szemében.
- Azért, mert nincs igazság!
- Hát csak ennyi a baj? - kérdezte kicsit
megnyugodva Anya, aki titkon valami Borzontorzot kínzó
betegségtől rettegett. - Ha neked lennék - folytatta - én még
keresgélném egy ideig, hátha mégis van igazság, csak eddig nem
jó helyen kerested!
Az egyik üzlet kirakatában Anya egy
furcsa készülékre mutatott. Ezt a kis finom szerkezetet úgy
hívták, hogy mikroszkóp. Borzontorz ekkor tudta meg, hogy van,
aki még felnőtt korban is keresi az igazságot és a szabad
szemmel láthatatlan, parányi dolgokat lesi mikroszkópon
keresztül, hátha rájön valami nagy titok nyitjára.
- Tudod, kisfiam, régen úgy nevezték a
mikroszkópot, hogy górcső. Ha pedig valamit nagyon alaposan
meg akarunk vizsgálni, úgy, hogy a láthatatlan részek is
előtűnjenek az ismeretlenség homályából, akkor azt mondjuk:
„górcső alá vesszük a dolgot”.
- És mondd, Anya, nekem nem lehetne ilyen
mikroszkópom? Górcső alá venném a világot: megnézném van-e
benne igazság.
- Tudod, a mikroszkóp egy kicsit drága...
de ne keseredj el, majd kitalálunk valamit.
Otthon aztán ki is lett találva az a
valami: Borzontorznak ugyanis volt egy kis pénze a szülinapi
és a nem régen, neve napjára kapott zsebpénzből. (Nem minden
naptárban tüntetik fel, de „Borzontorz nap” „László napon”
van.) Ehhez a vagyonhoz egy kis munkával kereshette meg a
hiányzó summát. Ettől a naptól Borzontorz joga és kiváltsága
volt visszavinni az üres üvegeket az ábécébe.
Hamar kitapasztalta, hogy nem érdemes
sokat várni, mert a rengeteg üveg nagy súlyú és a szatyor
vékony füle vágja az ujjait. Egy-két kellemetlen csalódás után
megtanulta, hogy bármilyen impozáns, tekintélyt parancsoló,
nehéz valami is a pezsgősüveg, bizony egy árva fitying nem
sok, annyit sem kap érte. „Ki érti ezt?! - gondolta. Sebaj,
majd a mikroszkópommal megvizsgálom!”
Borzontorz időről időre kérdezgette
szüleit, hogy van-e üres üveg, amit vissza lehetne váltani.
Azonban bármennyire igyekezett is inni az egész család,
csakhogy Borzontorznak legyen üres üvege, annyira szomjasak
azért nem voltak, hogy minden napra legyen vagy két szatyorra
való. Apa az ilyen kényszerű munkaszüneti napokon a
mikroszkópról mesélt Borzontorznak:
- Láthatod majd a bacikat, a piszkot,
szóval majdnem mindent, amitől megbetegedhetsz, ha nem mosod
le őket a mancsodról evés előtt.
Azt is elmesélte, hogy minden élőlény:
virágok, állatok, sőt még Borzontorz is
nagyon-nagyon-de-nagyon sok apró kis részből áll. Ezek a
parányok is láthatók a mikroszkóp alatt.
- A sok-sok kis Borzontorz? - kérdezte
lelkesen.
- Igen, így is lehet mondani - felelte
Apa.
„Ez aztán az érdekes dolog! - gondolta. -
Rengeteg Borzontorz egy aprócska világban.” Ezentúl még
lelkesebben cipelte az üres üvegeket; eshetett eső, tűzhetett
a Nap forrón, hetvenhét ágról; zenghetett az ég; tombolhatott
szélvihar.
Egy nagyon szép délutánon azután
összegyűlt a pénz! Azon nyomban elsiettek a városba a
mikroszkópért.
Patkó alakú fekete talpába elemeket
kellett tenni, hogy egy pici lámpa alulról megvilágítsa azt a
kis üveglemezt, melyre a vizsgálandó tárgyat tették a tudósok,
illetve - attól kezdve - Borzontorz is. Napsütésben egy apró
tükör helyettesítette a lámpát. Ez a tükör csalogatta be a
napfényt a mikroszkópba. Felül, egy kis lyukon lehetett
belenézni és két tekerővel addig állítgatni, mígnem élesen
élőtűnt a kép. Borzontorz mikroszkópjának három lencséje is
volt. A legkisebb százötvenszer, a középső háromszázszor, a
legnagyobb hatszázszor(!) akkorának mutatta a dolgokat, mint
amekkorák azok a valóságban voltak. „Ha ekkora nagyítással sem
vehető észre az igazság, akkor az egészen biztosan nincs” -
gondolta és nagy levegőt véve belenézett a mikroszkópba.
Volt odabent verőfény, ragyogás,
szemkápráztató tündöklés. Borzontorz soha nem gondolta volna,
hogy ennyi gyönyörűség elfér egy ilyen kicsi helyen. Az apró
porszemcsék valójában ici-pici házikók voltak, fényben
sziporkázó tetőcskékkel. A porszem házikókat apró kertecskék
övezték csillámló fácskákkal, bokrocskákkal. Apró autók
szaladgáltak a porszem házikók közötti utcákon, az egyik a
finom péksüteményt vitte a piros fehér csíkos napellenzős
boltokba, a másik a kukákat ürítette ki, a harmadik gyerekeket
vitt kirándulni. A káprázatos kis város utcáit locsolókocsik
öntözték (a mikroszkóp alatt is forró nyár volt) azért, hogy
az utcák megtisztuljanak, a szomjas növénykék, pompás kicsi
virágok felfrissülhessenek. „Ezek szerint ebben a parányi
világban is van mégparányibb por - gondolkodott el -,
máskülönben minek locsolnák fel az utakat?” Borzontorz tekert
egyet a mikroszkópon, a lehető legnagyobb, hatszázszoros
nagyításra állította. Egészen közel kerültek a
porszem-házikók. Az egyikben rögtön észrevett egy picurka
kisfiút, aki egy parányi mikroszkóp felé hajolva ámuldozott:
„Hű, de szép!”, „Csodálatos!”, „Ez aztán a gyönyörűség!” -
mondta a parányi emberke, aki valószínűleg ugyanúgy az
igazságot kereste, mint Borzontorz.
Borzontorz örömtől kipirult arccal
újságolta el szüleinek, mi mindent látott a mikroszkópban.
Tulajdonképpen nem zavarta, hogy magát az igazságot nem
pillanthatta meg, de azért rákérdezett Apára:
- Mondd, te láttad már az igazságot?
Apa azonban válasz helyett
visszakérdezett:
- Ha ezért a mikroszkópért nem kellett
volna megdolgoznod, hanem csak úgy „szájbarepülő sült
galambként” kaptad volna, örültél volna neki ennyire?
- Nem - felelte Borzontorz elgondolkodva.
- Na, látod, ez az igazság - válaszolta
Apa és felment a lakás kis tetőtéri szobájába, ahol egy égre
néző ablakból kis háromlábú távcsövével a csillagokat
kémlelhette.
Jegyezd meg jól: igazság - csak úgy, magától - nincs; az
igazságot csinálni kell!