Borzontorz a cirkuszban

Borzontorz éppen azon gondolkodott, hogy nem is volt olyan hosszú ez a nyár (merthogy hiába volt napközben forróság, azért augusztus végén, esténként bizony már érezhetően hideg volt), mikor észrevette, hogy a környéken egy bácsi minden elképzelhető helyre plakátokat ragasztgat. Hatalmas plakát volt, legalább akkora, mint Anyáék térképe a berajzolt utakkal. Ez a plakát anélkül is elmondta a magáét, hogy Borzontorz tudott volna olvasni. Cirkusz érkezett a környékre! Méghozzá nem is akármilyen cirkusz, a plakát ezt is elárulta: a gyönyörűen kivi­lágított, hatalmas sátor előtt félelmetes vadállatok, csillogó ruhába öltözött, gyönyörű nénik, izmos bácsik, bohókás majmok, kis kutyák, büszkén felszegett fejű, díszes paripák és egy bohóc sorakoztak.

- Bácsi, tessék szíves lenni nekem adni egy plakátot! - kérlelte Borzontorz a plakátragasztót.

- Nem lehet, nekem mindet fel kell ragasztanom.

- Óóó, de már! - nyafogott tovább Borzontorz, aki sehogy sem értette, hogy abból a rengeteg papírból miért pont ő nem kaphatna egyet, amikor a környék csaknem összes hirdetőtáblája, tűzfala, tölgyfája kunyerálás nélkül is kapott.

- Na, jól van, tessék! - mondta végül a plakátragasztó, miután meggyőződött arról, hogy Borzontorz eltökélten akár a világ végéig is elkíséri, csakhogy egy plakátot szerezzen és a kezébe nyomott egy hatalmas tekercset. Borzontorz önfeledt boldogsággal rohant haza. Nagy örömében hirtelen nem is tudta, hogy minden erejét összeszedve iszkoljon-e, avagy ugrán­dozzon-e, úgyhogy a futás néha indián-szögdelésre változott.

- Nézd, Anya, mit hoztam! - lihegte otthon és nagy lelkesen kiterítette a plakátot a szoba közepén.

- Hűűű-ha! - mondta Anya és hangosan felolvasta Borzontorznak, hogy milyen hírt is hozott tulajdonképpen: - Megérkezett a világhírű Berolina Cirkusz!

Megtudhatták azt is, hogy a művészek és az állatok két nap múlva ütnek tanyát, méghozzá éppen Borzontorzékkal szemben.

- Itt, a ház előtt? - hitetlenkedett Borzontorz.

- Úgy látszik.

És valóban, a ház előtt, az út túloldalán, az erdő szélén volt egy kis rét, ahová a felnőttek jártak focizni, a gyerekek meg bújócskázni, papírsárkányt eregetni. „És holnapután itt lesz ez a hatalmas, káprázatos cirkusz” - játszott el Borzontorz a gyönyörűséges gondolattal. Ettől a pillnattól kezdve a plakát minden ízét-porcikáját a legapróbb részletekig kivesézte, órákon keresztül ábrándozva a nagyszerű pillanatról, amikor majd a plakát megelevenedik.

Bizony, bármilyen gyorsan is telt el a nyár, a hátralévő két nap alatt mégis igen lassan ván­szorgott az idő. „Már csak kettőt kell aludni és meglátom a rettenetes fenevadakat zabolázó idomárokat, a kecses légtornászokat és még a bohócot is” - ilyesféle gondolatokkal ringatta magát álomba.

Másnap saját szemével győződhetett meg arról, hogy ez az egész nemcsak valami rosszízű tréfa. Lakókocsik érkeztek és mindenféle bonyolult szerkezetek lepték el a tisztást a ház előtt, bácsik szorgoskodtak mindenfelé. Felkerekedett egy kiadós sétára, hogy avval is jobban teljen az idő. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy az erdő más részein is erről a nagy eseményről tanácskoznak a mókusok, csiripelnek a madarak, brekegnek a békák.

Pár óra múlva hazaindult. Amint befordult az utcájukba, megdöbbentő látvány fogadta: felépült a sátor. Először csak a fák, házak fölé emelkedő gigászi csúcsot pillantotta meg. Álmodni sem merte, hogy ilyen nagy építmény létezhet. A sátor csúcsa - melyen egy kis háromszögletű zászló lobogott hetykén - a felhőket karcolta. A csoda láttán megszaporázta lépteit és pillanatok alatt hazaért. Lenyűgözve, csendes alázattal bámulta a minden képzeletet felülmúló, káprázatos építményt, tövében a rengeteg lakókocsival, ketrecekkel, színes forgataggal. Borzontorzék házáig lengedezett a szélben a friss szalma illata és a rezesbanda muzsikájának néhány foszlánya.

Már csak egy nap volt hátra! Ez az utolsó nap már hamarabb telt el, mint az előző, ugyanis Borzontorz és Apa körbejárták a cirkuszt, megnézték, hogyan etetik az állatokat gondozóik, sőt: Apa befizette Borzontorzot pónilovaglásra is. Az általános boldogságra bazírozva Borzon­torz megpróbálta rávenni Apát, hogy vegyenek otthonra egy pónilovat.

- Teknőc-Lackó, Béla-pók, Csang úr, Gekkó Bálint, Gekkó Eszter és a kis Gekkó Áron mellé? - kérdezte Apa szigorúan.

- Igen - hangzott a válasz.

- Egyéb se hiányozna anyádnak! - felelte Apa, ami a felnőttek faramuci nyelvéről lefordítva ennyit tett: „Dehogy veszünk pónilovat!”.

Borzontorz a másnapi cirkuszlátogatásra tekintettel nem érezte taktikusnak, ha hisztizésbe kezd, úgyhogy a nagy nap előestéjén póniló nélkül mentek haza, de hát „annyi baj legyen!”.

Elérkezett a nagy nap estéje; Borzontorz szüleivel belépett a cirkuszi sátor - egy eladdig ismeretlen világ - kapuján. Odabent teljesen megszűnt a külvilág, még a focipályát sem lehetett felismerni, pedig azt nem takarta más, csak vastag fűrészpor.

Harsány zene és tapsvihar kíséretében elkezdődtek a produkciók. A porondon elsőként egy rendkívül hajlékony néni tette-vette magát serényen és csupa olyasmit csinált, ami egészen biztosan másnak eszébe nem jutna, például egyszerre mindkét lábát a nyakába tette. Ez persze nagyon tetszett mindenkinek, úgyhogy zúgott a taps. Borzontorz csak azt furcsállta, hogy ugyanez a hajlékony néni volt a jegyszedő is. Ezt követően az óriási csinnadrattával bevonuló lovaké volt a főszerep, akik ügyesen serénykedtek a fűrészporban; Borzontorz ujjongó örömmel fedezte fel köztük azt a kis pónit, akit ő is meglovagolt. Eztán jött az egyensúlyozó bűvész. Igen félelmetes dolgot művelt: szájában tartott kés hegyén egyensúlyozott különféle tárgyakat, a produkció csúcsaként a kés hegyére egy hatalmas kardot illesztett (persze azt is a hegyével) és ilyen módon szép óvatosan lefeküdt a porondra. A közönség síri csendben figyelt, majd az attrakció végén a művész megkönnyebbült „ollé!” kiáltására tapsviharban tört ki. Az egész mutatványt még félelmetesebbé tette az, hogy az egyensúlyozó művész fél szeme - amúgy kalóz módra - fekete kendővel le volt takarva, ami bizony azt sugallta, hogy a mutatvány nem mindig sikerül. A következő műsorszámba majmok és kutyák produkálták magukat az idomár irányítása alatt és (már megint) a rendkívül hajlékony jegyszedő néni segédletével. (Hiába öltözött át, Borzontorz felismerte.) Ezt követően a légtornászok termé­sze­tesen óriási sikert arattak szédítő magasságokban végrehajtott, lélegzetelállító mutat­ványaikkal, melyeknek félreismerhetetlen jellemzője, hogy amíg a „lélegzet áll”, a dob pereg. Harsány „bravó!” kiáltásokkal jutalmazta az akrobatákat a nagyérdemű közönség. (Mivel Borzontorznak „halvány lila gőze” nem volt arról, hogy mi az a „bravó”, így ő csak vörösre tapsolta tenyerét.) A szünetben a félelmetes fenevadak miatt rácsot építettek a porond szélére, nehogy valakit bekapjon az oroszlán. Az oroszlánok és tigrisek pedig egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik bárkit is be akarnának kapni - sokkal inkább az idomár, aki vérben forgó szemmel, szőrös mellkassal és tekintélyes pocakkal járt-kelt - korbácsát csattogtatva - az ásító állatok között. Meg kell hagyni, bátran legénykedett, addig-addig, mígnem egy óvatlan pillanatban még a fejét is bedugta egy nagysörényű oroszlán szájába. (Borzontorz kíváncsi lett volna, hogy vajon mi történne, ha az a nagysörényű - na, nem igazán, csak úgy játszásiból - egy kicsit ráharapna a bácsi fejére, vagy legalább elbődülne, míg amaz odabent nézelődik, de az oroszlán nagyon jól nevelt volt, ezért semmi ilyesmi nem történt.)

Az oroszlánok után elérkezett az est fénypontja: a bohóc. A közönség tapsorkánban megnyil­vánuló tetszésnyilvánítása azt jelezte, hogy nemcsak Borzontorz, de igen sokan mások is erre a pillanatra vártak. A bohóc általános elvárásoknak megfelelően óriási, színes bugyogóban, hatalmas, piros krumpliorral és ormótlan, fekete, gacsos cipőben csámpázott be a porondra. Mutatványainak lényege az volt, hogy minden, amit csinált, valamiféle nevetséges butásko­dássá fajuljon. Nagy vehemenciával nekifutott a kötéltáncnak, aztán a rezesbanda dobosának őrült csörömpölése kíséretében hasra esett; trombitájából nem zene szólt, hanem víz spriccelt; állatok helyett is leginkább csak saját levetett cipőjét tudta megszelídíteni és mókásan kimázgált fejét is csak a felemelt cipőtalp és a cipő közé merte bedugni. Ezeket a mókákat látva persze mindenki hasát fogta nevettében. Ezután azonban valami egészen más követ­ke­zett, ami egyáltalán nem volt butáskodás, sokkal inkább csodaszép dolog. A porond félho­mály­ba merült, csak a bohócot világították meg színes reflektorok. A harsány, csörömpölő zenét lágy harmóniák váltották fel, a cintányérok helyett apró csengők szóltak; a bohóc pedig óriási szappanbuborékokat fújt megszelídítette azokat. Az ezer színben játszó, lebegő, pörgő buborékok elkápráztatták a tátott szájú nézősereget. A bohóc orrán, karján, kalapján, térdén táncoltatta a kisebb-nagyobb buborékokat; némelyiket megpróbálta zsebre tenni, egyiket-másikat a nézőknek ajándékozta, a legszebb buborékokat pedig megsiratta, ha elpattantak.... A produkció legvégén ismét belehúzott a bohóckodásba: a félelmetes, kalóz kinézetű egyen­súlyozót utánozta. Orrára illesztett egy hosszú rudat, melynek végén egy tál tojás lötyögött. Viszonylag jól ment a dolog, mígnem a botcsinálta egyensúlyozó művész megbotlott és a hosszú bot (végén a tojásokkal teli tállal) elkezdett dűlni, méghozzá egyenesen a nagyérdemű felé. A bohóc kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetet, de hiába rohant a nézőtér irányá­ba, a bot csak dűlt egyre vészterhesebben. Az utolsó pillanatban sikerült ugyan megfogni a rudat, de a tojásokat már nem menthette meg semmi, határozottan úgy tűnt, hogy az a rengeteg tojás egy-két szerencsétlen néző ölébe zúdul. Csak akkor sült ki a turpisság, amikor az ijedt nézők észrevették, hogy a tojások egytől egyig madzagon felfüggesztve lógtak a levegőben. A katasztrófától megmenekült nézősereg felszabadult kacagással és vastapssal búcsúztatta a bohócot. Olyan nagyszerű volt a produkció, hogy Borzontorz még azt sem bánta, hogy „nem egykerekűzött itt senki!”.

Az egész mozgalmas este villámgyorsan szállt el, Borzontorz pedig sok tapasztalattal gazda­go­dott. Rájött például, hogy a „bohóc-élet be gyöngy élet!”. Arra gondolt, hogy nagyszerű dolog lehet cirkuszkocsival bejárni a földkerekséget és eközben folytonosan hülyéskedni. Még az is megfordult a fejében, hogy inkább bohóc lesz, mint pilóta, vagy ami még jobb: olyan pilóta, aki bohóc. És már látta is lelki szemei előtt felnőtt önmagát, amint óriási színes bugyogóban, hatalmas piros krumpliorral és ormótlan, fekete, gacsos cipőben csámpáz végig az utasszállító repülőgép fedélzetén a csodálkozó utasok között és azt mondja „én vagyok itt a kapitány, o-lá-lááá”. Később tréfából feje tetejére fordítva a gépet folytatná az utazást (így mindenki haja az égnek állna, a kakaó pedig fölfelé folyna a pohárból), avagy tréfából be­jelentené az utasoknak, hogy „jaj, segítség, zuhanunk!” és a hatás kedvéért egy kicsit hullám­vasutazna a géppel, minden egyes nagyobb huppanónál a hangosbemondón közölné, hogy: „ollé!”; a repülőút végén pedig direkt döcögősen tenné le a gépet a leszállópályára, ráadásul egy egészen más város repülőterén, mint ahová az utasok eredetileg eljutni szerettek volna. „Ezeken a tréfákon egészen biztosan minden utas nagyon jót kacagna” - legalábbis így gondolta Borzontorz.

Igenám, de addig még nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg Borzontorz pilóta lehet, s ezt ő is nagyon jól tudta. Ezért úgy döntött nem vár a bohóckodással a felnőttkorig, hanem azon nyomban elkezdi. Belopakodott a spájzba és magához vett egy tojást (látta a cirkuszban, hogy ez a bohócok legalapvetőbb munkaeszköze), kisettenkedett az erkélyre és várta a bohóc­ko­dásra legmegfelelőbb pillanatot. Nem sokáig kellett várni, hamar arra sétált egy meglehetősen komor néni. „Na, ezt nyomban felvidítjuk” - gondolta Borzontorz és már dobta is a tojást pontosan a néni lába elé. Nem kell félni, ügyes fiú volt ez a Borzontorz, nagyon vigyázott, nehogy véletlenül bárkit eltaláljon. „Egyébként pedig a tojást biztosan ki lehet mosni a ruhából, ha mégis....” - vigasztalta magát megszeppenve, mert a tojás egy kicsit közelebb tűnt földet érni a néni lába előtt, mint azt Borzontorz eredetileg tervezte.

És: platty!!!

De a néni sajnos egyáltalán nem kacagott térdet csapkodva nagy-nagy örömében; éppen ellenkezően: hangos kiabálásba kezdett, hogy így a bitang kölke, meg úgy a bitang kölke. Pedig a tréfa „sikerült”, hiszen a tojás egyáltalán nem találta el a nénit, éppen csak pont az orra elé pottyant. A megtréfált asszonyság most már nemcsak komor volt, de mérges is, úgyhogy Borzontorz kénytelen volt magát a megesett csúfság miatt egy kicsit elszégyellni, egyben úgy döntött, hogy ilyen tréfát soha nem fog űzni másokkal.

Tehát figyeljetek ti is arra, hogy komolyan bohóckodni a cirkuszban helyénvaló dolog, mert ha a cirkuszi sátoron kívül sokan bohóckodnak egyszerre, akkor bizony nem odabent, hanem idekint lesz cirkusz!