Borzontorz az üvegpalotában

Borzontorz Anyával reggelente oviba menet mindig elsétált azon a hosszú úton, mely a nagy-nagy malom mellett vezetett. A magas omladozó, málladozó kőkerítés mögött csak a hatal­mas főépület látszott igazán. A többi kisebb-nagyobb házikónak a teteje látszott csupán. Borzon­torz gyakran megcsodálta a malom óriási főépületét, figyelmét csak a még annál is érdekesebb kukás autók tudták elvonni.

A malom leginkább egy hatalmas várra emlékeztetett. A valaha volt vörös tégla falai idő­járástól, öregkortól megbarnultak, megszürkültek, moha telepedett rájuk, itt-ott még a gaz is felütötte fejét. Sok apró ablak sorjázott falán, mint a mesebeli várkastélyok lőrései. A leg­különösebb, legizgalmasabb azonban az volt az egész malomban, hogy egy hatalmas cső­vezeték húzódott az épület tetejétől egészen egy másik, pici épületig. A hosszú, egyenes cső meredeken lejtve kötötte össze a malom csúcsát a földszintes kis házikóval. Sokat töprengett azon Borzontorz, hogy vajon minek is lehet ott az a hatalmas csővezeték. Akár­hogy gondolkodott is, más nem jutott eszébe, mint az egyetlen logikus, ésszerű magyarázat: „ez a hosszú cső bizony nem lehet más, mint a malom igazgatójának a saját szórakozását szolgáló hatalmas csúszda!” Úgy gondolta, ilyen hatalmas játékszereket csak a felnőttek engedhetnek meg maguknak. Irigyelte is egy kicsit ezért a malom igazgatóját, aki függetlenül esőtől, hótól szabadon csúszdázhatott bármikor, hiszen ő olyan csőben csúszkálhatott, ami nemcsak hatalmas, de fedett is volt. Nem olyan egyszerű teknő, mint amelyet Borzontorz és barátai használtak az oviban.

Ilyen reggeli bandukolások közepette Borzontorz gyakran elmélázott azon, milyen jó dolga is lehet egy ilyen igazgatónak: Csak gondol egyet a reggeli kakaó után és már csúszik is a hatalmas csúszdán lefelé, a házikóba. Máskor ha kellemetlen vendég érkezik az irodájába, csak kiszól a titkárnőnek, hogy „Micike nagyon sürgős dolgom akad, azonnal el kell menjek” és már csúszik is a hatalmas csúszdán lefelé, a házikóba. Ha jó kedve van, ha rossz; ha sok dolga van, ha kevés, bármikor akad indok elég: és már csúszik is a hatalmas csúszdán lefelé, a házikóba.

„Ez aztán a gyöngyélet” - gondolta gyakran Borzontorz. Egy ízben még azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy ha nagy lesz, ő bizony igazgató lesz ebben a csodálatos malomban. Néhány pillanatig még annál is nagyszerűbb foglalkozásnak tartotta a malom-igazgatóskodást, mint amilyen a pilóták mestersége. A néhány pillanat elteltével azonban ismét inkább bárányfelhők között száguldó pilóta akart lenni, hiszen „az a biztos”. (Anya egy kicsit elbizonytalanította azzal, hogy minden csúszás után hosszú-hosszú lépcsősorokon kell felcaplatni az emeleti irodába.)

Azon a feledhetetlen kora nyári reggelen aztán teljesen bebizonyosodott, hogy mennyivel jobb pilótának lenni, mint igazgatónak!

Borzontorz és Anya aznap reggel is az óvodába igyekeztek a szokott útvonalon. A meg­szokott reggeli forgalom helyett azonban nagy csomó ricsajozó, ámuldozó, kővé meredt, vagy éppenséggel riadtan inaló bácsival és nénivel találkoztak. Még a kukás kocsi is tátott szájjal merengett egy tucatnyi kuka mellett, nagy ámulatában elfeledte elnyelni a szemetet. Minden okuk meg volt rá, hiszen a malom égett! Hatalmas falánk lángnyelvek csaptak ki az épület üszkösre szenesedett ablakain; sűrű, gomolygó füst özönlött az elporladt és berogyott tető helyén. Szirénázó tűzoltóautók állták körül a malom lángban úszó épületét. Óriási tűzoltó­létrák ágaskodtak a falak mellett; a létrák tetején pedig bátor tűzoltók locsolták a vizet a lángok közé fecskendőikből.

- Anya! - szólalt meg Borzontorz Anya kezét izgatottan szorongatva. - Lehet, hogy tűzoltó leszek, ha nagy leszek.

- Még csak az hiányozna! - fakadt ki Anya, aki már a pilótaságot sem találta eléggé biztonságos mesterségnek, a tűzoltóskodást meg aztán főképpen nem.

- Gyere menjünk az óvodába - folytatta -, ha sokáig tátjuk itt a szánkat még a végén elkésünk.

Az oviban is nagy volt az izgalom. Mindenkit a malom pusztulása foglalkoztatott. Borzontorz és barátai azt is kitalálták, hogy minden valószínűség szerint ki és hogy minek okán lehet felelős a tűzesetért. Hát az igazgató; mégpedig azért, mert biztosan akkor is önfeledten csúszdázott, amikor fellobbant az első lángocska a malomban, valamelyik raktár mélyén az egyik gabona halomban.

Az igazi ámulat csak ezt követően lett úrrá az ovisokon, mégpedig akkor, mikor tízórai előtt kimentek az udvarra levegőzni. A csoda, ami az udvaron várta őket az az volt, hogy hatalmas pelyhekben hullott a hó az égből mindenhonnan, ameddig csak a szem ellátott! Szikrázó meleg nyári napsütés volt, az égen egy szál felhő nem sok, annyi sem úszott és mégis sűrű, fekete hó hullott mindenünnen! Az óvó néni azt mondta, hogy az nem hó, hanem pernye; az égő malom megfeketedett darabkái, de Borzontorz ezt nagyon nehezen tudta elképzelni. Rendes, fehér havat viszont már sokat látott, ami pont ilyen volt csak fehér és télen. Úgyhogy azt nagyon is könnyen el tudta képzelni, hogy ez a fekete hó is hó, csak fekete és nyáron.

Borzontorz sokáig bámulta égre emelt szemmel, széttárt karral forgolódva a vakítóan kék égből szállongva hulló, fekete hópihéket. Borzontorz érezte, hogy ez valami olyan csoda, amit nagyon ritkán lát az ember. A különös havazás sokáig, nagyon sokáig tartott....

Borzontorz és Anya ugyanazon az úton hazafelé sétálva ámulva-bámulva tapasztalhat­ták meg mi nőtt ki a földből a fantasztikus fekete eső nyomán. Egy hatalmas csillogó-villogó épület, melyről csak úgy sugárzott a szépség és a gazdagság. Csaknem égig érő acélváz tartotta össze az óriási üvegfalakat, melyek mögött ezer színben pompázott az odabent ácsingózó emberek ruhája, az emberek kezében hurcolt, roskadásig rakott színes szatyrok és dobozok.

- Anya menjünk be! - szólalt meg lelkesen Borzontorz.

- Jól van, kisfiam, menjünk!

Szóval Anyát sem kellett sokáig noszogatni azért, hogy hajlandó legyen közelebbről megszemlélni a csodát.

- Ejha - gondolta Borzontorz, amint beléptek az épületbe. Elsősorban azért gondolta, hogy „ejha”, mert a csodapalota kitalálta, hogy Anya és ő be akarnak lépni és magától kinyitotta a kapuját előttük. Még csak azt sem kellett mondani, hogy „abrakadabra”, azt meg főleg nem, hogy „Szezám tárulj!”, az üvegajtó halkan surranva megnyílt előttük. Másodsor­ban azért gondolta, hogy „ejha”, mert odabent vette csak igazán észre, hogy milyen szemet gyönyör­ködtető, ámulatba ejtő üvegkupola alatt áll. Ilyesmiről eddig csak az óvodában hallott egy-egy olyan csodálatos mesében, mely valahol az „üveghegyen is túl” játszódott. Borzontorz egyszeriben úgy érezte, hogy az egész boldog, nagyszerű világ kellős közepén áll.

- Ejha! - mondta (és nem csak gondolta) Anya. - Az aztán igazán okos és ügyes ember lehetett, aki ezt így kitalálta.

Anya elismerően körbejáratta tekintetét az üvegpalota óriási belső terén. És igaza volt. Az a bácsi, aki ilyen hatalmas rafináltan megszerkesztett üvegpalotát tud tervezni valóban nagyon okos és ügyes lehet.

- Gyere nézzünk körül! - javasolta Anya Borzontorznak, akit szintén nem kellett sokáig noszo­gatni, hogy hajlandó legyen egy kis kalandozásra a csodák birodalmában.

Odakintről szinte semmi nem jutott be a kristálypalotába. Kint rekedt az utcazaj, a por, a veszekedés... Csak a kék ég és a szikrázó napfény áradt be szakadatlanul, háborítatla­nul. Bármerre néztek tisztaság, üde vidámság, béke.

Borzontorz és Anya kíváncsian bekukkantottak minden folyosóra, emeletre, erkélyre, terasz­ra. Mindenhol tömkelege a hasznos, íncsiklandozó, vagy éppen játékra csábító holmiknak. Volt például egy olyan hatalmas terem, ahol csupa-csupa játék mackó ücsörgött egymás hegyén-hátán. Egy másik teremben kisautók, versenyautó-pályák, távirányítós repülők sorakoztak a polcokon. Egy harmadik teremben összeragasztható játékok, mesekönyvek, labdák, építő­kockák; síró, pisilő, beszélő, éneklő és még ki tudja mi mindent csináló babák várták a kíváncsi nézelődőket. Megannyi az ember gyönyörűségét szolgáló játékok.

A csodálatos palota folyosóin, termein, teraszain halk, kellemes zene szólt. Illatos virágok, buján tobzódó növények tenyésztek halkan csobogó szökőkutak, sziklakertek szélén. Az üvegpalotában sétálva számtalan ilyen oázisban lelhetett menedéket az elfáradt nézelődő. A tavaszi illatú, kicsiny szigetekben megpihenve nemcsak a fáradt lábakat lehetett lógázni, hanem - mint az igazi, sivatagi oázisokban - a szomjat is oltani. Nem is akármivel. Ezt Borzon­torznak is ki kellett próbálnia.

- Anya vegyél nekem olyat! - mutatott a szemközti pulton egy automatában kavargó színes folyadékra.

- Jól van, sőt ezt én is kipróbálom - felelte Anya, akit ebben a káprázatos épületben minden különösebb erősködés nélkül lehetett rávenni még arra is, hogy málna ízű kristályt vegyen kisfiának, ami egyébként veszélyesen hideg valami ahhoz, hogy Borzontorz nagy kanállal majszolhassa azt.

Sokáig, nem is tudni pontosan meddig ücsörögtek ott, a pálmafák tövében, a halkan csobogó szökőkút mellett, szemben a fagylaltos pulttal, nézegetve a csendben, nyugodtan nézelődő embereket. Mintha megállt volna az idő a kristály kupola alá rejtett örök tavaszban.

- Úgy látom, odafent mozi is van - szólalt meg Anya. - Menjünk, nézzük meg, hátha adnak valami jó filmet, amit megnézhetnénk Apával.

- Jól van - helyeselt Borzontorz - legalább megnézzük útközben azt a kis termet.

Ez a kis terem egy üveg fal mögött a még Borzontorznál is kisebb gyerekek játszótere volt. Rengeteg színes műanyag-golyó között lehetett kúszni-mászni; építőkockákból lehetett várat építeni; csúszda és felfújható gumivár adott lehetőséget a csúszdázásra, ugrándozásra. Bár Borzontorz szíve fájt egy kicsit a játszótér után, azért belátta, hogy ő már „nagyfiú”, meg aztán az üvegfalú terem előtti automatából választhatott egy színes gumilabda és egy rágó­gumi közül. Úgy hogy a játszótér ezúttal kimaradt a programból, az viszont, hogy amíg anya a moziműsort nézegeti kap egy nagy pohár pattogatott kukoricát sok mindenért kárpótolta, már előre.

A mozi a palota tetején volt, közel a csodálatos kupolához és az égbolthoz. Ahogy Anya elmondta odafent - a mozi pénztáron kívül - számtalan kellemes meglepetés, csábító titok várt még rájuk. Amint az a földszinti rész hívogató, színes, izgalmas plakátjaiból is kiderült, odafent egy barátságosan berendezett dzsungel várta a kalandozó szülőket és kíváncsi gyer­mekeiket egy csapat őshüllővel. A dinók igencsak érdekelték Borzontorzot, így elengedve Anya kezét, előre szaladt azokhoz a lépcsősorokhoz, amelyek a kristálykupola felé vezettek.

Itt hatalmas lépcsősor húzódott, csaknem az égig. Pontosan olyan hosszan és olyan épen, mint a leégett malom nevezetes csúszdája, melyen az igazgató mulathatta magát kedvére, mígnem porrá éget alatta az egész általa igazgatott kóceráj.

- És most végre én is felmegyek, majd lemegyek rajta - gondolta Borzontorz kipirulva. - „De hol van Anya?” - jutott eszébe és már kiabált is:

- Anya, Anya!

- Itt vagyok, kisfiam. Nem kell annyira sietni. Na, fogd meg szépen a kezem.

És elindultak a hatalmas lépcsősorok felé. Azt ugye, mondanom sem kell, hogy egy ilyen káprázatos kristály-palotában nem a kalandozó-nézelődő emberek gyalogolnak a lépcsőn. Nem, ők csak szájtátva nézelődnek, gyönyörködnek a pompában. Alattuk mozog a lépcső! Csendben, méltóságteljesen szállítja utasait, mint ahogy az illik is az „ezeregyéjszaka” varázslatos szőnyegének késői leszármazottjához.

Sokan, nagyon sokan szerettek volna találkozni az emeleten a dinókkal, úgyhogy komoly sor állt a mozgólépcső lábánál.

- De én ezt bírnom kivárni! - akaratoskodott Borzontorz és Anya minden figyelmezte­tése ellenére átszaladt a másik lépcsőhöz, ahol viszont egyáltalán nem volt sor. Hogy is lett volna, mikor az nem felfelé, hanem lefelé szállította a kíváncsi vándorokat.

Borzontorz egy pillanatra megtorpant a lépcső előtt, oldalt sandítva anyjára nézett, aki nem tiltakozott tovább, csak karba tett kézzel mosolygott. Valahogy úgy, mintha azt mondta volna: „Na mi lesz, indulj már!”. Borzontorz erőt vett magán és nekiveselkedett a mozgó­lépcső megmászásának. Bizony, elég keserves mesterség megmászni egy ilyen hatalmas, szemben haladó mozgólépcsőt. Az első pár lépés még csak hagyján, de aztán elég egy pillanatnyi szünet és máris kezdheted az egészet elölről. Borzontorz is kénytelen volt abbahagyni az egyenlőtlen küzdelmet és kipirulva, lihegve hagyta magát visszavinni a lépcső tövéhez, majd odaszaladt a másik lépcső tövében sorba álló Anyához. Így várta meg, hogy a mozgólépcső felvigye a kristálykupola közelében rá váró újabb csodákhoz.

Jegyezd meg te is: bármilyen csoda történjék is veled, csak a jó irányba haladó mozgó­lépcsőn juthatsz el hamarabb célodig!