Borzontorz szert tesz egy káposztalepkére

Borzontorz egyszer, a szekrények mélyén kutatván rábukkant Apa bogárgyűjteményére. Ez egy olyan hatalmas barna fadoboz volt, melynek tetejét vastag, elhúzható üveglap fedte, az alját pedig egy parafa lap borította. Ebbe a parafába lehetett beleszúrni azokat a tűket, melyek a különféle bogarakat, rovarokat tartották.

Apa gyerekkorában még elvárták a kisiskolásoktól, hogy élővilág órán bemutassák gyűjteményüket azokból a rovarokból, bogarakból, melyekről órán tanultak. Így kerülhetett Apa gyűjteményébe hőscincér, szarvasbogár, orrszarvú bogár, csibor, lepke, pillangó, krumplibogár, de még bizony katicabogár is. Sőt! Apa a bogárgyűjtőben tartotta Béla-pók levedlett ruháit is, ugyanis Béla, valahányszor kinőtte ruháját puha pók-selyem szőnyeget szőtt terráriumának közepén, ott aztán óvatosan kibújt kinőtt gúnyájából és egy számmal nagyobbat növesztett magának. Ilyen módon Apának maradt egy sor, egyre nagyobb és nagyobb Béla-ruhája, melyeket emlékül elrakott a bogárgyűjteményében, valahogy úgy, ahogy Anya őrizgette Gyöngy és Borzontorz csecsemő-kori apró cipellőit. (Persze Anya ezeket a becses ruhadarabokat nem a bogárgyűjtőben tartotta.) A kinőtt pók-ruhákat nézegetve gyakran gondolt arra, hogy érdekes módon Apa és Anya soha nem nőtte ki a cipőket, csak neki kellett mindig egy-egy számmal nagyobb venni. Hogy ezt hogyan csinálták szülei, azt Borzontorz nem tudta, de szentül hitte, hogy előbb-utóbb legalább akkora lesz a lába, mint a Balaton, hiszen a lábak - akárcsak Béla-pók - folyton-folyvást nőnek. Hasonlóan titokza­tosnak tűnt számára az a különösen erős szag, amit a bogárgyűjtő árasztott, valahányszor félrehúzta annak üvegfedelét.

- Mi ez? - kérdezte egy szer Anyától.

- Pálinka. Tudod kisfiam, Apa pálinkával fertőtleníti a bogarakat mielőtt elrakja őket a bogárgyűjtőbe.

„Érdekes - gondolta Borzontorz -, hogy ünnepi ebédek előtt fertőtlenítővel koccintanak a felnőttek!”

Szóval szerette nézegetni a bogárgyűjtőt, nemcsak azért, mert elmés gondolatokat szült benne a szépen rendszerezett bogarak, lepkék, pillangók látványa, de azért is, mert ilyen bogarakat, mint ott csak egészen ritkán láthatott a valóságban. Apa megmutatta ugyan neki a Nagyerdő öreg tölgyeinek sűrűn luggatott törzseit, a hőscincérek társasházait; vagy a hatalmas szarvas­bogarak kedvenc öreg fáit, a csibor kedvenc búvóhelyét a Békás-tó egyik rejtett szegletében, de csak a legritkább, legszerencsésebb esetekben sikerült találkozni az erdő nagyhírű őslakóival. A feketén csillogó páncélú csibor, a hatalmas „agancsot” viselő szarvasbogár, vagy a feketéből bíborba hajló színű „palástot” viselő hőscincér, illetve a fényesre suvickolt barna lakkcipőre emlékeztető orrszarvú bogár máshol nagyon ritkán mutatkozott.

Hasonlóan szépet, különlegeset - a bogárgyűjtőn kívül - csak Apa szobájának falán láthatott egy képkeretben, üveg mögött, hófehér vattára fektetve. Egy Atlasz-lepkét. A hatalmas, szín­pompás lepke Indiából származott, a földkerekség legnagyobb lepkéinek büszke családjából. Szemkápráztató szépségét Borzontorz gyakran megcsodálta. Az óriási sárga, barna mintákat fehér szegélyek övezték; szárnyain négy tükörként csillogó háromszög villogott.

- Anya, honnan lehet ilyen lepkét szerezni? - kérdezte egyszer.

- Két helyről. Az egyik a távoli egzotikus India árnyas, vadregényes őserdője éjjel, amikor titokzatos árnyak suhannak a telihold fényében.

- És a másik?

- Az pedig egy bolt a városközpontban, minden nap reggel kilenctől este hatig.

- Én az indiai őserdőbe szeretnék menni - jelentette be Borzontorz, de Anya elmagyarázta neki, hogy az nagyon-nagyon messze van, a Föld másik oldalán, viszont a „Keleti és Afrika bolt” három villamos megállónyira. Úgyhogy, ha szépet akar látni, akkor jobb, ha még aznap felülnek a villamosra, de izibe’, amíg meg nem gondolja magát.

Így került egy szép napon Borzontorz, Anya és Apa egy csodálatos helyre, amely olyan mesés volt, mint India meg Afrika együtt, ugyanakkor nagyon közel is volt. (Egy picit ugyan kisebb volt, mint India, mint Afrika, a távolság miatt viszont így is bőven megérte.)

Ott bezzeg nem terjengett állott pálinkaszag, mint Apa bogárgyűjtőjében! Egzotikus füstölők, balzsamok, illatszerek bódító illata töltötte be a kicsi üzlet légterét. Különleges ébenfa szobrocskák, nádbútorok, furcsa mintázatú függönyök, legyezők, csontból, ragadozók agyará­ból készült ékszerek, a szél hangjára csilingelő bambusz-nád és fém rudacskák és megannyi más csodálatos dolog kápráztatta el Borzontorzot. Olyan sok látnivaló akadt azon a helyen, hogy szemlátomást jó ideig nem akart hazamenni. Anya egy ideig nézegette, próbálgatta a színes gyöngyökből, kagylókból, csigákból készített fülbevalókat, nyakláncokat, aztán úgy döntött, hamarabb hazamegy, mint Apa és Borzontorz:

- Gyerekek, én elmentem - szólt oda az éppen egy masai törzs tagjaitól beszerzett pajzsot nézegető Apához és fiához. - A Békás-tónál, a szokott padon megvárlak benneteket. Ahogy kilépett az üzletből az ajtóra erősített kicsi fali cimbalom vékony drótra rögzített fa golyócskái gyengéden megütögették a hangszer húrjait, varázslatos, pattogó muzsika csendült fel.

Apa vitt magával otthonról növény- és állathatározót, és „Lepkék és pillangók” című könyvet a boltba, direkt azért, hogy az ott kapható csodálatos lényegeket beazonosíthassák és megne­vezhessék. A színpompás könyvek segítségével ennek semmi akadálya nem lehet, hiszen teli’ s tele zsúfolták a könyv szerzői a lapokat színes rajzokkal, fotókkal - ahogy írják a könyv első oldalán - azért, hogy „felfedezhessük a repülő virágok elbűvölő és titokzatos életét”.

A boltos néni látta, hogy itt bizony komoly vásárlókkal van dolga, úgyhogy nemcsak a gyönyörű pillangókat mutatta meg készséggel, de még a falon lógó megsárgult, vénséges-vén térképen a helyet is, ahonnan származtak. Óriási bálnákkal, delfinekkel, cápákkal teli, tarajos hullámokat vető óceánok túlpartján laktak ezek a színpompás lények. Amilyen messzi elérhetetlenségben, pontosan olyan erős vágyakat keltve Borzontorzban, hogy elutazzon oda. Akár hullám hátán lovagolva, akár felhők szárnyán szállva, de mindenképpen!

- Milyen messze van az ő hazája? - kérdezte a dél-amerikai azúr lepkére mutatva, akiről Apa azt olvasta a könyvben, hogy a „földkerekség legkáprázatosabb lepkéi közé tartozik, az őserdő szivárványának is nevezik”.

- Az bizony nagyon messze van! - mondta a boltos néni. Hét nap, hét éjjel lovagolhatnál hullámokon, szállhatnál a felhők szárnyán, míg odaérnél!

És ez egészen biztosan így volt, hiszen Apa bólogatott.

„Ennyi ideig nem ücsöröghet Anya, ránk várva a Békás-tó partján” - gondolta szomorúan és letett arról, hogy nyakába vegye a fél világot.

Ekkor azonban hamiskás fény csillant meg a boltos néni szemében.

- De én tudok egy rövidebb utat! - mondta, és óvatosan, de azért izgatottan tüsténkedve (éppen, mint aki valami nagy titkot készül felfedni) bezárta a bolt zenélő ajtaját. - Gyertek! - szólt és elindult a „Keleti és Afrika Bolt” egyik eldugott vége felé....

Borzontorznak és Apának sem kellett egyéb, menten a boltos néni nyomába eredtek. Félresöpörték a pókhálókat, óvatosan arrébb tolták az útjukban álló öreg, vaspántos, szú-ette lelakatolt faládákat és már ott is álltak az eldugott zug legsarkában lévő, rézveretes ajtó előtt. A boltos néni óvatosan kinyitotta az ajtót, ami nagyot nyikordulva „mesélte el”, hogy olyan régen tárták fel, hogy bizony már alig emlékszik. Fülledt meleg, hangos madárdal, titokzatos őserdei hangok töltötték be a teret.

- Már itt is vagyunk Afrika és India őserdeiben! - szólt mosolyogva a boltos néni. - Csak tessék nyugodtan nézelődni! - és visszament a boltba.

Apa és Borzontorz alig jutottak szóhoz a csodálkozástól. Nem győzték kapkodni a fejüket, Apa alig tudta a lepkéket, pillangókat beazonosítani. Itt egy párducfoltos pillangó, ott egy bagolylepke, emitt egy király-csücskös lepke, amott egy afrikai szender... Hogy a kabócákról, pihés szövőkről, zebralepkékről, égszínű boglárkákról, gyöngyházlepkékről ne is beszéljünk.

Itt aztán volt bőven látnivaló! Ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltak az őserdőben hatalmas pálmalevelek és csüngő liánok között, úgy bukkantak egyre újabb és újabb érdekességekre. Apa megmutatta Borzontorznak, hogy miből lesz a pillangó. A hernyók és bábok már nem tetszettek annyira, de amint megtudta, hogy néha ezekből a riasztó, szőrös, vagy éppenséggel teljesen csupasz, néha kifejezetten taszító lényekből lesznek a legszebb pillangók, egészen más szemmel nézte őket.

- Tudod, kisfiam - magyarázta Apa - ahhoz, hogy egy pillangó olyan gyönyörű legyen kifejlett példányként, mint ahogy ezt te is látod, nagyon sokat kell dolgoznia.

- Nézd! - vágott a szavába Borzontorz, mert egy olyan csoda libbent a szeme elé, amit nem hagyhatott szó nélkül.

Apa rögtön meg is nézte a határozóban, hogy az elegáns, fehéren erezett, szürke szárnyú, vörös-sárga-fekete szemfoltokkal, szárnyanként három hegyes farokkal ékesített szerzet nem más, mint a havasi pillangó, akit Thaiföld és India erdeiben csak a „hegyek szépeként” emlegetnek.

- Ha ilyen szépségre akarsz szert tenni - folytatta Apa a magyarázatot -, akkor sportolnod kell. Bizony elég „hernyó dolog” a rengeteg edzés nap, nap után, reggeltől estig úszni, futni, ugrán­dozni, csakhogy egy versenyre felkészülj. Az izzadtságos munkát nem sokan látják abban, senki nem gyönyörködik. Viszont amikor győzöl, s felállsz a világ csúcsát jelentő dobogóra, akkor mindenki állva tapsol neked és gyönyörködik benned, ugyanúgy, mint most mi az indiai hegycsúcsok szépében, a havasi pillangóban.

Alig, hogy ezt elmondta, egy másik csodára lett figyelmes Borzontorz. Ez a hatalmas lepke nem repült, hanem (szinte teljesen beolvadva környezetébe) egy fatörzsnek lapulva szundikált. Apának elő sem kellett venni a határozót, rögtön felismerte a hatalmas éjjeli pávaszemet. A fehér szegélyű, barna szárnyak közepén ugyanis jellegzetes szemfoltok fénylettek.

- De gyönyörű! - fakadt ki Borzontorz és már majdnem megérintette, mikor Apa óvatosan lefogta a kezét és suttogva folytatta mondókáját:

- Ő éjjel éli világát, most hagyjuk pihenni! Olyan, mint valami tudós ember: csillagász, törté­nész, matematikus, vagy nagy felfedező. Szépsége és nagysága csak akkor tűnik fel nekünk, ha észrevesszük, vagy megmutatják nekünk. Csak akkor láthatjuk meg milyen óriás ő! Az azon­ban, amíg ide eljut bizony igencsak „hernyó dolog”. Éjjel-nappal görnyedni a tanköny­vek, szakkönyvek, kódexek felett; hosszú-hosszú ideig, fáradhatatlanul dolgozni valamin, amíg rá nem jössz valami olyasmire, amire addig senki, de senki kerek e világon. Ha azt szeretnék, hogy olyan tátott szájjal csodáljanak, mint ahogy most mi ezt a gyönyörű éjjeli pávaszemet, akkor ezt az utat kell választanod! De most menjünk, hadd szundikáljon békében.

Borzontorz és Apa óvatosan továbbsétáltak. Néhány pálmalevelet, pókhálóval sűrűn átszőtt bokorágat félrehajtva a sűrű erdőből, hamarost egy napfényes tisztásra érkeztek. A verőfényes napsütésben csak úgy ragyogtak a dús, méregzöld fűszálak levelei, a sok színpompás virág, de leginkább egy káprázatos, gyönyörűséges pillangó az egyik virág kelyhében.

- Odanézz, Apa! - mutatott rá Borzontorz és már futott is a csoda felé. A pillangó tovalibbent, csak röptében sikerült néhány pillanatra megfigyelni. Első pár szárnya olyan volt, mint a zebra bundája: fekete-fehér csíkos; a hátsó pár szárnya viszont narancssárga volt, melyet fekete csíkok, égszínkék és vörös foltok díszítettek, s amely két hosszú, fekete farokban végződött.

Apa őt is egyből felismerte:

- Ugye milyen gyönyörű a fecskefarkú pillangó! Nagy bohém az illető. Sokan irigylik színei, rajzolatai miatt. Az utat idáig már annyira sokan nem látják, irigyelni pedig egyáltalán nem irigylik. Olyan, mint közöttünk, emberek között a festőművész. Mi már csak a szemet-szívet gyönyörködtető festményeket látjuk. Az már nem annyira köztudott, hogy milyen „hernyó dolog” annak előtte műtermekben, festőállványok, paletták előtt görnyedni. Ha ilyesfajta csodálatra vágysz, bizony nagyon hosszú ideig kell tanulni rajzolni, színeket komponálni. Nehéz és fáradtságos munka megtanulni a festő mesterség csínját-bínját, arról nem is beszélve, hogy aki például szendernek születik, abból sose lesz pillangó.

Közben a fecskefarkú tovalibbent, Borzontorz és Apa pedig folytatta a sétát a tisztáson. Az újabb csodára sem kellett sokáig várni. A tisztán szélén egy tölgyesben (éppen, mint a Nagyerdő) egy óriási, különlegesen szép lepkére bukkantak. Valami nagyon ritka szerzett lehetett, ha Apának is a könyvből kellett megtudnia ki „fia-borja”. A lepkét a határozó „szép­sé­ges paradicsomlepkének” nevezte, olyan szép lepkének, hogy kiérdemelte az „Alexandra királyné pillangó” elnevezést. Óriási szárnyai, mint a smaragdzöld ékszerek, úgy csillogtak, felső teste koromfekete, potroha viszont citromsárga volt.

- Vigyázzunk rá, Borzontorz - figyelmeztetett felemelt ujjal Apa - ide, a nagykönyvbe ugyanis az van írva, hogy veszélyeztetett faj.

- Ez meg mit jelent?

- Azt, hogy élőhelyeit tönkreteszik, s manapság olyan kevesen tudnak megélni közülük, hogy alig maradt belőlük. Mára már alig láthatóak. Olyanok ők, mint a kézműves mesterek az emberek között. Bármilyen szép is, amit egy tűzzománc mester, egy ötvös-ékszerész, vagy egy fazekas mester csinál, manapság egyre kevesebb szükség van rájuk, szinte eltűntek. Ha mégis, nagy ritkán látod munkájukat bizony szemed-szád eltáthatod a gyönyörűségtől. Azt viszont nem árt, ha tudod „hernyó dolog” elsajátítani egy mesterség minden apró fogását, izzasztó, fáradtságos út vezet addig, amíg valaki eltátja a száját munkád láttán!

Borzontorz és Apa tovább bandukoltak a tölgyesben, míg nem távoli béka kuruttyolás hangjára lettek figyelmesek (éppen, mint a Békás-tó környékén). Borzontorz nagyon jól tudta, hogy ez a víz közelségét jelzi és azt is, hogy újabb, érdekes, vízpartot kedvelő lények találko­zására számíthat. Nem kellett sokáig várnia. Egy újabb fecskefarkú pillangó libbent elé. Ívelt „fecskefarokban” végződő szárnya sötét színű volt, amit rikítóan világos foltok ékesítettek. A kisebb-nagyobb foltok világos zöld, illetve világos lila színűek voltak, a szárnyak közepén pedig egy hatalmas rózsaszín folt volt. Mint ahogy ez Apa könyvéből kiderült erről is kapta a nevét: „rózsaszínű fecskefarkú”.

- Párás erdőkben, magasan, a sűrű lombok között él - olvasta Apa a határozóból -, nem sokat tudunk róla; „erdei misztériumnak” is hívják.

- És ha ilyen szeretnék lenni, akkor milyen ember legyek? - kérdezte Borzontorz.

- Akkor légy író! De már most szólok: odáig nagyon nehéz út vezet. „Hernyó dolog” meg­tanulni írni, majd meglátod az iskolában. Azt azonban még nehezebb megtanulni, hogy miről írj. Hogy ez hogy megy, arról semmit nem tudunk.

Borzontorz és Apa tovább indultak arrafelé, ahonnan a brekkencsek hangja szólt.

- Neked melyik pillangó tetszett a legjobban? - kérdezte közben Apa.

- Mind nagyon szép és érdekes volt, de az én kedvencem mégis a káposztalepke.

- És miért?

- Olyan egyszerűek. Hófehér szárnyukat csak egy pár fekete pötty díszíti. Ezen kívül gyakran látom őket. A barátaim. Olyanok, mint a gyermekláncfű. Nézd csak, épp ott repül egy!

És már a nyomába is eredt. Afrika és India egzotikus, színes pillangói után örült, hogy valami otthonra emlékeztetőt lát.

Azonban épphogy odaért volna a káposztalepke mindig tovalibbent. Minél gyorsabban szaladt oda hozzá Borzontorz, annál tovább és annál távolabb röpdösött, pedig Borzontorz úgy szerette volna közelebbről megszemlélni, most, hogy annyi szépséges pillangót megcsodál­hatott. A nagy rohangászásban észre sem vette, hogy hova is tévedt.

- Szia, Borzontorz! - szólalt meg Anya. - Már alig győztelek benneteket várni.

Borzontorz csak ekkor vette észre, hogy a messzi Afrikából, Indiából időközben a Békás-tó mellé kalandoztak, oda, ahol Anya, a szokott helyen ígérte várni őket.

- Jaj, Anya, segíts! Szeretném a tenyeremben tartani és megnézni azt a káposztalepkét! - mutatott Borzontorz a messze szálló fehér lepkére.

- Akkor ülj le ide, mellém szépen és várj türelemmel!

És ha hiszitek, ha nem a káposztalepke csöndben leszállt Borzontorz vállára.

Jól jegyezd meg te is: akarattal sok mindent elérhetsz, de mindent nem; ha ágyban fekszel, az még nem álom! A legszebb dolgok sem puszta elszántsággal, sem anélkül nem léteznek.