Borzontorz ébresztőórája

Borzontorz Anyával és Apával minden gyermeknapon elment repülőzni. Miután kicsatangolták magukat az állatkertben: minden fontosabb játékot kipróbáltak a vidámparkban, vettek gáztöltésű lufit, illetve vattacukrot a gyermeknapi kirakodó vásárban, otthon lepakolták a fölös cókmókot, kapták-fogták magukat és irány a repülőtér. Miközben Borzontorz majszolta az édes, habkönnyű vattacukrot, esze már a felhőkön járt. Ej, ha egyszer azokból a guszta, csillogó, habos bárányfelhőkből is belakmározhatna! Ugyan mondták neki Anyáék, hogy a felhőket nem lehet pálcikára tűzni, s ragacsos arccal, ujjakkal nyammogni rajtuk (merthogy azok hűs párából, s nem olvasztott cukorból vannak), de Borzontorz mindezt csak akkor akarta igazán elhinni, ha majd ki is próbálta. (Mindaddig titkon remélte, hogy ha a felhők nem is vattacukorból, de legalább madártejen úszó tojás-habból vannak.)

Rendszerint mire kiértek a repülőtérre már kicsit lentebb járt a Nap. Még nem alkonyodott, de a korábbi, perzselő melegtől elpilledt tücskök már kezdtek éledezni és sokkal vidámabban muzsikáltak a repülőtér végtelen, zöld, szalmaszagú rétjén pipacsok és pongyolapitypangok árnyékában.

Történetünk napján sem történt ez másképp. Mielőtt a Napocska nyugovóra térhetett volna, Borzontorz felült egy kétszemélyes vitorlázórepülőre, akit „Góbénak” hívtak és akit egy hosszú-hosszú csörlővel húznak föl az égre. Csak pár métert zötykölődtek a felszálló­pálya zöld pázsitján, amikor a pilóta bácsi meghúzta az emelőkart, s Góbé fellibbent. Borzontorz Apa ölében ülve nézte a parányivá zsugorodó várost, s a hívogatóan közeli felhőket. Élvezte a könnyű gépmadár hangtalan suhanását. Amikor a pilóta bácsi úgy döntött, hogy már elég magasan vannak (persze közel sem olyan magasan, mintsem azt Borzontorz szerette volna) lekapcsolta a gépet a csörlőről. Góbé orra egy picit lebukott, Apának, Borzontorznak pedig megemelkedett a gyomra.

- Hű, de jó volt! - lelkendezett Borzontorz.

- Hát, igen - tette hozzá nem túl meggyőzően Apa.

A pilóta bácsi nem szólt egy szót sem, pedig neki is egész bizti’, hogy arra a pár pillanatra szintén a torkában dobogott a szíve, csak úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Sajnos csak egy párpercnyi idejük volt a légi álmélkodásra, mivelhogy Góbé egy nagy kör siklórepülés után megkezdte a landolást. „Sebaj! - gondolta Borzontorz - arra éppen elegendő időnk volt, hogy ellenőrizzük: minden ugyanúgy rendjén a helyén van, mint az előző gyer­mek­­napon. A víztorony, a templom, a toronyház ugyanolyan délcegen állnak csillogó kupolával a lemenő Nap fényében, a főutca is ugyanúgy kanyarodik a házikók között.”

Mókásan döcögve - mint valami vidám kacagás - értek földet.

- Lábunk alatt az anyaföld - jelentette be ünnepélyesen és egy picit megkönnyebbülten Apa.

Az anyaföldön pedig ott állt Anya. „Szóval ezért Anyaföld az anyaföld!” - futott át Borzon­torz agyán.

- No, kis Égi Vagabund! Véget ért az úri huncutság? - kérdezte Anya, aki nem is tudta, hogy időközben az egész Földet róla nevezték el.

- Sajnos igen! De mi az, hogy „vagabund”?

- Vándor, vagy inkább: csavargó.

- Még akkor is, ha csak egy kört csavarodtunk az égen?

- Minden évben van gyereknap, s mi olyankor mindig szerét ejtjük egy kis repülésnek! - vetette közbe Apa.

- Mindig?

- Amíg a világ világ!

- Akkor mi tényleg nagy csavargók vagyunk.

Borzontorz addigi élete hosszú-hosszú négy évének minden csavargása és az a gondolat, hogy eztán „amíg a világ világ” csavaroghat, mélyen gondolkodóba ejtették. Még lefekvéskor is ezen járt az esze. Már mindenki elköszönt a másiktól azzal, hogy „jó éjszakát, szép álmo­kat!”. Borzontorz is ellenőrizte, hogy megvan-e minden katicabogár a kispárnán (nem csavar­gott-e el valamelyik oktondi), de Borzontorz még mindig nem volt álmos. A gyerek­szoba tágra nyitott ablakán a friss esti szellő is egyre álmosabb kuruttyolást hozott a Nagyerdőből, a Békás-tó partjáról. Borzontorz tudta, hogy a káposztalepkék, pillangók, szitakötők is szunyó­kál­nak már, de még mindig nem jött álom a szemére. Hallgatta a sötétben a csendet, a környékbeli szökőkút (vagy ahogy ő hívta: a csobogó) halk moraját, az elszunnyadó tárgyak apró neszeit: az öregecske komód diszkrét reccsenését, a fürge függönykarika zizzenését, a falióra tiktakolását. Ekkor lett figyelmes az ébresztőóra ketyegésére. Pontosan olyan ütemben kattantak a pici rugók, fogaskerekek, mint Borzontorz szíve. Az éjszakai csendben ezt pontosan lehet érezni. Borzontorz kicsit megemelte a fejét és elgondolkodva végigmérte a szorgalmasan, pontosan ketyegő kis szerkezetet. Szép pirosra festett teste, illetve a két kis csörgősipka a telihold fényében inkább lilának tűnt; pici fém lábai, a fogantyú a kobakján a csöngető kalapács viszont fényesen csillogott. Fehér számlapján a mutatók és a számok még halványzölden foszforeszkáltak (Anya nem rég kapcsolta le a nagy lámpát.)

„Mit összecsenget ez a szegény kis óra - gondolta Borzontorz -, minden reggel korán, hogy Apáék elérjenek a munkahelyre, engem pedig be tudjanak vinni az oviba. Csak hétvégén pihenhet, bár járnia akkor is kell.”

- Na elég lesz most már - szólalt meg ekkor egy furcsa, reszelős hang suttogva - aludj te is Borzontorz, holnap kezdődik egy új hét, a munka. Korán kell kelni!

- Ki az, ki beszél? - kérdezte Borzontorz.

- Hogyhogy ki? - kérdezett vissza az óra és kicsit - pár apró lépéssel - közelebb húzódott Borzontorzhoz, hogy ne kelljen hangosan beszélnie. Még felébred valaki álmából idő előtt. Ezt pedig egy magára valamit is adó ébresztőóra bizony igencsak szégyellnivaló dolognak érezhetné.

- Hát te nem alszol?

- Én bizony nem. Az én feladatom, hogy éberen vigyázzak álmotokra, s aztán időben ébresszek mindenkit.

- És soha nem alszol?

- Csak akkor, ha lejárok és nem húznak fel újra. Olyankor elernyednek a rugóim, leállnak a fogaskerekeim, nem mozdulnak a mutatóim.

- Az jó lehet. Én is szeretnék aludni, de most nem megy.

- Pedig nálatok, embereknél ez igen egyszerű. Csak le kell hunyni a szemedet és már kész is: megy a durmolás.

- Már próbáltam. Ma este valahogy nem megy... Nekem most igazándiból nem egy ébresztő-, hanem egy altató órára lenne szükségem.

- De hiszen az minden embernek van odabent. Minden nap végén felhúzza a Fáradt­ság, s este beindítja az alvást. Az alvás pont olyan, mint a csöngés, csak egyáltalán nem hallatszik.

- És ébresztőóra nincs idebent?

- Az nincs. Azt az ember találta ki. Ébresztőóra nélkül az ember nem kelne fel ponto­san akkor, amikor kell, hanem csak akkor, amikor szeretne. Vagyis akkor, amikor az altatóóra lejár.

- És nem mindig ugyanakkor jár le?

- Éppen az a probléma, hogy nem. Az, hogy az altatóóra mikor jár le, az attól függ, hogy mennyire húzta fel azt még elalvás előtt a Fáradtság.

„Aha, emlékszem már - töprengett Borzontorz magában -, amikor olyan sokáig ég Apáéknál a villany, Apa az íróasztal felé görnyed, Anya pedig olvas és erre azt mondják, hogy még mindig dolgoznak, akkor biztos nagyon felhúzza a Fáradtság az altatóórát. Olyankor másnap reggel alig tudja kiverni őket az ágyból az ébresztőóra, pedig a nagy erőlködéstől majd’ leesik az asztalról.”

- És mondd csak, ébresztőóra, nem jobb lenne, ha hagynád őket aludni, ameddig csak szeretnének?

- Nem tehetem, az a kötelességem, hogy felébresszem őket időben.

- Én pedig úgy gondolom, hogy ők is szeretnének tovább aludni. Most lefekvés előtt is nagyon felhúzta altatóórájukat a Fáradtság.

- Úgy gondolod?

- Ühm... Ha hagyod őket, nem néznek majd rád olyan mérgesen, Apa sem fog fejbe verni!

- No, jó, most az egyszer nem csengetek.

- Hurrá! - suttogta boldogan Borzontorz, eközben az óra egy halk kattintással leszorí­totta saját csengető kalapácsát.

„Hű, de jó lesz, mindenki végigalussza jól megérdemelt álmát!” - örvendezett magában Borzon­torz, s már nagyon várta azt a reggelt, amely nem a kötelességre, hanem a jókedvre virrad.

Hamarosan így is lett. Az ébresztőóra nem várta ki türelmesen, kötelességtudóan az idő elteltét: egyszerűen előretekeredett. Borzontorz nagyon megörült a szerencsés fordulatnak. Beszaladt Anyáékhoz és nagy lelkesedéssel ébresztgette őket:

- Juj, de jó, itt a reggel! - aztán nem úgy folytatta, mint néhanapján Apa szokta, hogy „ébresztő, világ lustái, a hasatokra süt a Nap!”, hanem csak annyit mondott, hogy: - De nem kell felkelni, csak, ha szeretnétek!

- Akkor jó - válaszolta Anya és a másik oldalára fordulva jóízűen folytatta a durmolást.

Borzontorz örült ennek, de azért ez kicsit másra számított.

- És te, Apa, te sem kelsz fel?

- Eszem ágában sincs, majd bolond leszek felkelni, ha napestig heverészhetek a jó puha ágyban!

Erre nem volt mit felelni, hiszen Borzontorz is pontosan így gondolta... Egy valami azért kezdte nyugtalanítani: Mintha előző nap valami olyasmit emlegettek volna a szülők, hogy másnap fizetés lesz, s hogy az olyan jó dolog, hogy azt megünneplik és megveszik neki azt a játékautót, ami után ő már olyan, de olyan régen ácsingózott.

Kicsit csalódottan visszabaktatott saját szobájába. Fancsalin nézte a henyélő ébresztőórát. Titkon azt remélte, hogy az majd mégiscsak meggondolja magát, de szemlátomást „kereke ágában” sem volt csörögni. „Hogy is ne! Hogy is ne!” kattogta halkan, lustán a hajszálrugó.

„Nem baj, majd a szomszéd rekedt kakasa felkukorékol mindenkit” - vigasztalta magát Borzontorz. De hiába reménykedett, egy kukkanás nem sok, de bizony a kakas annyit se mondott.

Rengeteg idő eltelt már a reggelből, de még mindig semmi sem történt; egyre nyomasztóbbá vált a csend. Azt, hogy mennyi idő telt már el így tétlenül, senki meg nem mondhatta, mert az összes óra lustán, hányavetin henyélt: mind mást mutatott. Még az sem volt kivétel, akiben Borzontorz leginkább bízott, s akinek számlapján két macska bámulta a csillagos égboltot. Ezek a macskák ugyanis Apát és Anyát ábrázolták.

- Hé, kakas! - kiabált át Borzontorz a szomszédba. - Mi lesz már avval a kukoréko­lással?

- Arra bizony várhatsz!

- Hogyhogy? Mégis meddig várjak még? Mikor kukorékolsz már?

- Majd ha fagy!

- Te egészen a jövő télig akarsz várni?

- Vagy még tovább, az is megeshet.

- De hát neked ébresztened kell a bóbiskoló harangvirágot, a pongyolapitypangot, a lepkéket, a Napocskát, szóval az egész Hajnalt! Nézz oda, már mióta reggel van, de még mindig nem pirkad! Még mindig korom sötét van. Nem szégyelled magad!?

- Dehogy szégyellem, inkább örülök, hogy nem riogatok fölöslegesen fűt-fát, s hagyok mindenkit kedvére csicsikálni. Heverésznek az emberek, az állatok; lustálkodnak a növények; napestig szenderegnek a garázsokban az autók, buszok, villamosok; dologtalan a gyár. Lomha a szél: nem fúj; kerüli a munkát az eső: inkább fennmarad az égben, szundikál a puha bárány­felhőkben, semmi pénzért le nem esne. A víz is eltunyult, nem folyik. A csap unottan harákol, a folyó megállt, a tenger sem hullámzik.

- De hiszen ez szörnyű. A sok mihaszna nép nem teljesíti kötelességét!

- Hogy is teljesítené? Hisz nem kel fel a munkás, nem működik a gyár; ha nem esik az eső, nem folyik a patak; ha tétlenkedik az áram, nem megy a villamos... De nem koptatom tovább a csőrömet. Jobban tennéd, ha te is visszabújnál az ágyikódba.

De Borzontorznak igencsak elment a kedve a restségtől. Tágra nyitotta szobája ablakát és torka szakadtából kiabálni kezdett:

- Ébresztő! Hétalvók, világ lustái, pattanjatok ki az ágyból! Hasatokra süt a Nap! - és mindezt nem tréfásan mondta, mint ahogy Apa szokta neki és testvérének, hanem igencsak kétségbe­esetten. Annál is inkább, mert észrevette: a Nap bizony senki hasára nem süt, pedig már nagyon-nagyon reggel volt.

Miután a Nap nem virradt fel, sugarai nem melengették a földet, egyre hidegebb és hidegebb lett. Borzontorz dideregve csukta be az ablakot. Fogvacogva figyelte, hogy hogyan futja be az ablaküveget a jégvirág. Szemét elfutották a könnyek, elkámpicsorodva várta, hogy végre valami megtörje a koromfekete, jéghideg sötétséget.

És ekkor hirtelen éktelen csörömpölés hasított bele a csendbe. Borzontorz riadtan törölgette a csipát a szeméből és meglepetten vette észre, hogy nyoma sincs a sötétségnek, a hidegnek. Éppen a hasára süt a Nap, jó meleg van, verőfényes reggel.

- Ki csönget?

- Hogyhogy ki? - kérdezte Anya - hát az, aki mindig: az ébresztőóra. És ezzel felkapta az asztal­ról és beakasztotta a csengető-kalapácsot egy kampóba, úgyhogy véget ért a csöröm­pölés.

- Hétalvók, világ lustái, ki az ágyból! - lépett be a szobába Apa, mintha mi sem történt volna. - Pattanjatok - folytatta - vár a munka!

- Ezek szerint én aludtam?

- Még hogy aludtál-e? Mint a bunda.

- Hű, de jó, akkor csak álmodtam az egészet?

- Mit?

- Hogy senki és semmi nem teljesíti a kötelességét.

- Ezt bizony csak álmodtad - felelte Anya. - Rossz álom lehetett - tette még hozzá.

- Persze az nem itt történt, csak egy pont ilyen városban, mint ami itthon van nálunk.

És Borzontorz örömmel látta, hogy forrósodik a pirítós, a habos kakaó finom, csörgedez a víz a csapból, nyílik a zár, indul a villamos, Apa és Anya mennek dolgozni, fúj a szél és süt a Nap. Szóval, hogy minden a legnagyobb rendben, minden és mindenki teljesíti a kötelességét.

Láthatod most már te is, hogy a kötelesség nemcsak másokkal szemben, de magaddal szemben is kötelesség.