Borzontorz bizonyos dolgokat nem ért

Borzontorz annak dacára, hogy már több, mint négy esztendőt töltött folyton-folyvást gondol­kodással, rájött, hogy még mindig akad olyas valami, amit egyszerűen nem képes megérteni. Ami pedig még jobban nyugtalanította, az az volt, hogy minél többet ismert meg világunkból, annál kevesebbet értett meg belőle. Történetünk vidám szombat délutánjáig dolgok egész tömkelegét! Itt volt mindjárt Apa rejtélyes irodája azokkal a megmagyarázhatat­lanul furcsa dolgokkal. Volt ott például fénymásoló-gép. Borzontorz sehogyan sem tudta elképzelni hogyan másolhatja le az a masina a fényt. Azt meg főleg meg nem érthette, hogy miért kell Apának az irodában a fényt lemásolnia. Aminthogy a zsebszámológép okára sem talált magyarázatot. Minek kell a zsebek megszámolásához egy külön gép? Egy szép képes­könyvben látott már gémeket, az irodában pedig gémkapcsokat, de azt elképzelni sem tudta, hogy azokkal a kis drótokkal hogyan lehet azokat a kecses madarakat összekapcsolni. Azt pedig, hogy minek a gémeket összekapcsolni, meg sem próbálta kitalálni. Az irodai dolgok közül a legtitokzatosabb azonban az asztal sarkán tanyázó az a kis tenyérnyi szerkezet volt, amit postabontó automatának hívtak. Borzontorz félelemmel vegyes csodálattal nézte az apró kis szerkentyűt, amiből - ha nem tudta volna, hogy mi az valójában - ki nem nézte volna, hogy egész postaépületeket képes magától lebontani, ha úgy hozza az élet.

Mindennek ellenére - vagy talán éppen ezért - Borzontorz feltett szándéka volt, hogy előbb-utóbb minden létező dolgot megért a világon. Úgy gondolta, hogy mire egyszer végre megérti, hogy miért megy az autó, addigra nagyjából tisztában lesz a világmindenség összes nagy titkának nyitjával. „Úgyhogy már nem is kell olyan nagyon sokat várni” - gondolta.

Történetünk vidám szombat délutánján Borzontorz éppen tartott egy kis szünetet a világ komoly rejtélyeinek kidolgozásában. Éppen Apával kirándultak a Békás tó környékén, az öreg tölgyek övezte, frissen zöldellő réten.

Borzontorz szeretett ide kirándulni. El lehetett heverni a tavacska melletti lankás pázsiton, s aminél nincs is nagyon jobb: süttethette kedvére a hasát a Napocskával. Itt minden olyan egyszerű, világos és érthető volt. A Nap azért sütött hétágról, hogy átmelengesse a puha fűben heverészők hasát. A bárányfelhők azért úsztak az égen, hogy Apával lehessen talál­gatni, melyik mit ábrázol. A pongyolapitypang azért virágzott, hogy gyönyörködni lehessen messze szálló magvaiban. A szöcskék, tücskök, szitakötők azért ugrándoztak, ciripeltek arrafelé, mert ők ott laktak és ilyen módon szórakoztatva látták vendégül a kirándulókat. Szóval itt minden a legnagyobb rendben volt, s ez nagyon megnyugtatta Borzontorzot és szemlátomást Apát is.

Bár ahogy így Borzontorz jobban belegondolt azt azért nem értette kristálytisztán, hogy a pongyolapitypangot miért hívják egyesek kutyatejnek.

- Miért? - kérdezte Apától. - Azért, mert ennek a virágnak a tejét isszák a kiskutyák?

(Ezt a kérdést persze Borzontorz sem gondolta komolyan, miután egy kutya nem sok, annyit sem látott kutyatejet iszogatni.)

- Talán azért - válaszolt Apa felkönyökölve a fűben -, mert ha eltöröd a pitypang virágának szárát, akkor olyan folyadék csordul ki belőle, mint a tej.

- És ezt isszák a kutyák?

- Nem hiszem.

- Miért nem?

- Ha megkóstolod, megtudod.

Borzontorznak sem kellett kétszer mondani. Gyorsan megnyalta a pitypang virágának eltört szárán csöppenő fehér levet, majd fintorogva prüszkölni, krákogni kezdett.

- Fúj! De hiszen ez borzasztóan keserű.

- Na, érted már?

- Azt értem, hogy miért nem szeretik a kutyák a kutyatejet, de azt még mindig nem, hogy miért kutyatej a kutyatej!

- Akkor idefigyelj! A múltkor, mikor nagyon „kutyául” érezted magad, azt mondtam, hogy ej, ez a „kutyakölyök” túljárt az eszemen, hiába kötöttem a lelkére, hogy öltözzön fel rendesen, mégis megfázott. „Kutyakötelességemnek” éreztem, hogy kihívjam a doktor bácsit, aki meg­vizsgált és azt mondta neked, hogy „kutyabajod”! „Kutya nagy kő” esett le a szívemről, meg is beszéltem Anyával, hogy „kutya nehéz” a „kutyaütő kölykök” nevelése, különösen az olyan „kutyafülűnek”, mint amilyen te is szoktál lenni néhanap.

- Hiszen nekem nincs is kutyafülem! - méltatlankodott Borzontorz.

- Hát persze, hogy nincs! De azért néha mondanak ilyesmit az emberek egymásnak szere­tetből.

- A pongyolapitypangnak is szeretetből mondják?

- Szerintem igen.

- Értem - felelte Borzontorz, de azért látszott rajta, hogy nem minden teljesen világos számára.

Apa látta rajta, hogy érti is, meg nem is, amit hallott.

- Jól jegyezd meg Borzontorz! Attól, hogy valamit értesz még egyáltalán nem biztos, hogy annak van is értelme, és fordítva: attól, hogy valamit nem értesz, még egyáltalán nem biztos, hogy annak nincs értelme.

Apa látta, hogy ezen most van mit gondolkodnia Borzontorznak, úgyhogy szemébe húzta sipkáját és kényelmesen, széttárt karral és lábbal visszafeküdt az illatos fűbe. És igaza volt! Nincs is jobb, mint madárdalra szundítani a réten. Borzontorz viszont nem volt ennyire nyugodt. Ismét előjött valami, amit nem értett.           

„Már a réten heverészve sem lehet az ember biztonságban!” - gondolta. „Egyre több dolgot nem értek! Mi lesz ebből később, ha így haladunk?!” Sokáig azonban nem töprenghe­tett ezen. Figyelmét elterelte egy nagy kövér dongó döngicsélése....

Egy pillanatra összerezzent (félve attól, hogy a fullánkkal is hamarosan közelebbről meg kell ismerkednie), majd felváltotta benne a félelmet a kíváncsiság és a csodálat. Gyönyörködve figyelte a hatalmas fekete potroh közepén húzódó narancssárga csíkot. „Vajon hova repül?” - kérdezte magában. A dongó hamarabb válaszolt, mint gondolta volna. Éppen a Borzontorz mellett virágzó, kis piros tulipánra szállt le.

- De elfáradtam! - lihegte a dongó és bal mellső lábával megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. 

- Szegény kis dongó! Nagyon kimerülhettél. - szólította meg Borzontorz a levegő után kapkodó, csíkos hasú rovart, akinek úgy pumpált a potroha, mint valami vérpezsdítő nótát játszó tangóharmonika.

- Bizony, hosszú az út egy ilyen csodálatos virágig! Hhhh-hh-hh. Át kellett ide repülni ide a rét túlsó végéből. Hhhh-hh-hh.

A dongó fejével a Békás-tó túloldalán lombját a víz fölé lógató szomorú fűz irányába bökött.

- Te ott laksz?

- Igen, a fűz odvában, társbérletben egy denevér családdal. Jól megvagyunk. Én nappal dolgo­zom, ők pedig napnyugta után, úgyhogy nem zavarjuk egymást.

Alig hogy ezt megbeszélték, máris egy újabb vendég érkezett a tulipán kelyhébe. Mégpedig egy termetes, de a dongóhoz képest karcsú darázs. Citromsárga-fekete mintás hosszú potro­hában úgy festett, mint valami pomádétól fényes hajú, kackiás bajszú erőművész egy vándor­cirkuszból.

- Üdvözlöm az urakat! - köszöntötte udvariasan a dongót és Borzontorzot. - Szép napunk van ma.

- És milyen csodaszép ez a virág! - tette hozzá a dongó, aki időközben már kifújta magát és elkezdte gyűjtögetni a tulipán porzóiról a virágport a hátsó lábaihoz erősített kosárkába.

- Te is olyan messziről jöttél, mint dongó koma? - kérdezte Borzontorz az újonnan jött vendégtől.

- Ho-hóóó..., még messzebbről! Én ugyanis a réten túl, a Nagyerdő mélyén lévő, elhagyott játszótér mászókájának csövében lakom családommal.

- Melyik mászókában? - csillant fel Borzontorz szeme.

- Az óriási hőscincérek, szarvasbogarak lakta tölgytől jobbra.

Borzontorz máris nagyon megkedvelte a darazsat, ugyanis az „elhagyott játszótér” azért annyira nem volt elhagyott, hogy azt Apa és Borzontorz időnként meg ne látogassa. Nagyon szerette a zöld lomboktól, bokroktól fedett kicsike játszóteret, a cincérektől lyuggatott törzsű hatalmas tölgyet pedig kiváltképp. Úgyhogy, aki annak közelében üti fel tanyáját nem lehet akármilyen darázs, csakis nagyon, de nagyon kifinomult ízlésű.

- De egy ilyen fantasztikus virágért nem sajnálja a hosszú utat a darázs-fia - jelentette ki maga­biztosan az újabb vendég és már neki is látott a csemegézésnek a finom virágporból.

Alig fejezte be a darázs mondókáját máris újabb vendég érkezett a tulipán kelyhébe: cérna­vékony hangon zümmögve egy szorgos méhecske.

- Üdvözlök mindenkit - kezdte udvariasan -, akad itt még hely egy méhecskének?

- Ó, hogyne - válaszolt udvariasan a dongó, aki addigra már alaposan felpakolt a virágporból, belakott a nektárral, s már az újabb útra gyűjtögette erejét a szirmok szélén ücsörögve.

- Gyere csak cimbora! - biztatta a darázs is.

- Van itt virágpor dögivel.

- Te is olyan messziről jöttél, mint a többiek? - kérdezte Borzontorz a picike, légies méhecs­kétől.

- De még mennyire! Egy másik rétről repültem idáig, követve a Napocska útmutatá­sát. Túl a Békás-tó másik partján, túl a Nagyerdő mélyi elfeledett játszótéren van egy másik erdő: a Suttogó Erdő, annak közepén pedig a Mezítlábi Rét. Ott játszódik egy másik mese. Na, onnan repültem egészen idáig.

- Ez tényleg nagyon messze van! Megérte idáig repülni?          

- Egy ilyen káprázatos virágért? Hát persze, hogy meg.

És ezzel a méhecske is nekilátott az illatos virágpor összegyűjtögetéséhez. Borzontorz pedig egész más színben kezdte látni a tulipán tűzpiros színeit, friss zöld leveleit. „Mi lehet a virág titka?” - gondolkodott le, miközben a dongó, a darázs és a méhecske befejezték a munkát. Illedelmesen elköszöntek Borzontorztól és felröppentek a virág szirmai közül. A dongó mélyen, basszus hangot duruzsolva, a darázs harcias hős tenorként zengedezve, a méhecske pedig szoprán hangon zümmögve szállt fel. Együtt úgy zengtek, mint egy kellemes akkord a gitár húrjain; s ahogy elszálltak úgy halkultak el, mint egy vidám sláger utolsó hangjai, a lemez végén.

- Tulipán! - szólította meg a magára maradt virágot Borzontorz. - Megengeded, hogy közelebbről megvizsgáljalak?

- Parancsolj velem.

„Most megtudom a titkot!” - gondolta Borzontorz és óvatosan tenyerébe vette a tulipán tűzpiros virágát. Sokkal okosabb azonban nem lett.

- Mond, tulipán! Levehetném az egyik szirmodat?

- Nyugodtan. Akár az összeset is. A mostani virágom úgyis nemsokára elhullik. Ha majd legközelebb virágozni támad kedvem, növesztek új szirmokat.

Borzontorz óvatosan leszakította az egyik szirmot.      

- Nem fájt? - kérdezte a tulipántól.

- Egyáltalán nem - felelte mosolyogva a virág. - Mintha a hajadat nyírnák.

- Akkor jó.

Közelebbről megszemlélte a leszakított piros szirom-levelet, de azon túl, hogy az egy bársonyos tapintású, lédús, illatos levél, nem lett sokkal okosabb. Sőt! A leszakított szirom nélkül a virág még kevésbé volt tetszetős. Arról, hogy mi a virág csodálatos titka, amiért úgy odasereglenek rá messze földről a rovarok, még kevesebbet tudott.

- Levehetek még egyet?

- Amennyit csak akarsz.

És Borzontorz leszakította a szirmokat. Egyiket a másik után. De nem talált mögöttük semmit, csak az ürességet, a semmit. A virág csodájának titkáról minden egyes szirom leszakításával egyre kevesebbet tudott meg, egészen addig, amíg az utolsó szirom letépése után kevesebbet tudott a virág titkáról, mint valaha. Azaz nem tudott semmit, de semmit a csodáról. A szirmok nélkül kókadozó virágszálról már egyáltalán nem tudta elhinni, hogy ezért a dongó a Békás-tó másik partjáról, a darázs az elfeledett játszótérről, a méhecske pedig egy másik meséből képes érte iderepülni. Borzontorz azt gondolta, hogy ezért bizony egyik sem tenne meg egy tapodtat sem. Egyszerűen nem értett semmit az egészből...

Még szerencse, hogy Apa közben felébredt a szendergésből.

- Miért szedted szét a virágot, kisfiam? - kérdezte látva a fűcsomók közt heverő szirmokat. - És miért vagy ilyen gondterhelt?

- Nem értem, hogy miért olyan csodálatos a virág, hogy miért csábítja úgy a dongókat, darazsakat, méhecskéket!

- Ezért szedted szét a tulipánt?

- Igen.

- Megkérdezted tőlük?

- Kiktől?

- Hát a dongótól, darázstól, meg a méhecskétől.

- Mit?

- Azt, hogy miért tetszik nekik a tulipán.

Borzontorz nem válaszolt, csak zavartan pislogott. Bizony éppen ezt elfedte megkérdezni. Milyen jó ilyenkor, hogy van Apa, aki válaszol az azóta árkon-bokron túl repült rovarok helyett:

- A titok a virág szépségében rejlik. Abban, hogy úgy gyönyörű, ahogy van, egyben és nem szétszedve szirmaira.

Miközben hazaballagtak Borzontorz megfogadta, hogy többet nem szed szét darabjaira semmit, amit szemet gyönyörködtető.

Jegyezd meg te is: ha nem teszed fel a kérdést, nem hallod a választ.