Borzontorz és a kis fa gyümölcse

Borzontorz - ezt már tudjuk - igen nagy barátságban élt az emberekkel: Anyával, Apával, Nagymamával, Nagypapával, testvérével Gyönggyel, meg aztán az összes többivel. Azt is tudjuk, hogy az állatok is meleg otthonra találtak szívében. Kényelmesen elfért ott Csang úr, a szép sziámi harcoshal; Béla pók, Bálint, Eszter és Áron, azaz egy egész gekkó család; Teknőc-Lackó; verebek, cinegék, rigók, brekkencsek, mókusok a kertszéli erdőből, de még a közeli állatkertben meleg nyári estéken üvöltöző oroszlán, vagy a fagyos téli estéken vonító farkasok számára is jutott hely odabent (hiába hívták egyesek az oroszlánt „fenevadnak”, a farkast pedig egyenesen „toportyánféregnek”) ... Szóval mindezt már tudjuk.

Azt azonban eddig még nem tudtuk, hogy Borzontorz a növényeket is szerette. Pedig így volt. Szerette az alkonyatkor bóbiskoló harangvirágot, a gyantaillatú, méregzöld fenyőket, az árnyas tölgyeket. Nagy gyönyörűségére házuk udvarán sok szépséges növény ékeskedett: kaukázusi óriásfenyők, rózsabokrok, nyírfák, sőt volt ott gesztenyefa, mogyoróbokor, s ha hiszitek, ha nem még fügefa is. Apa nagy szakértelemmel gondozta ezeket a növényeket. A fákat alapos megfontolás után ültette a legmegfelelőbb helyekre (vagy tanácsolta a szomszéd­nak, hogy tegye ugyanezt). Művészi gonddal metszette a rózsabokrokat, akik aztán minden évben varázslatos színpompával köszönték ezt meg. A szomszéd minden évben megosztozott Apával a mogyorótermésen, hiszen a mogyoróbokor tövét Apa adta neki; nyár végén pedig együtt izgultak azon, hogy elég hosszú lesz-e az indián-nyár a füge beéréséhez. Így aztán Borzontorz frissen szedett mogyorót ropogtatva, édes fügét majszolva pontosan érezhette, hogy milyen nagyszerű dolog is szeretni a növényeket.

Akadt a kertben egy fa, melyről senki sem tudta, hogy miféle szerzet az. Se a szomszéd, se Apa, Borzontorz pedig legfőképpen nem, holott ő szerette volna a leginkább tudni!

- De akkor hogy került ide? - kérdezte Apától.

- Nem tudom, kisfiam, hogy ki ültette. Lehet, hogy csak úgy magától fakadt meg. Egy biztos: mikor mi elkezdtük itt az építkezést, már itt állt.

Ezt a választ el kellett fogadnia azzal együtt, hogy tudta: csak úgy magától nem szökken szárba egy fa. Azt egészen biztosan valami erdei manó ültette oda széles jókedvében még nagyon régen. (A manó a szomszédos Nagyerdőből kóricált át Borzontorzék telkére.)

Maga a fa elég különleges teremtmény volt. Nem olyan óriás, mint a játszótér szélén tornyosuló jegenye, amely csúcsa a bárányfelhők hasát szokta csiklandozni, de nem is olyan pici bokor, mint a mogyoró. Amolyan átmenet: éppen megfelelő egy Borzontorz méretű ember­kének arra, hogy megtanulja a fáramászás mesterségét. A törzse nem volt nagyon magas, könnyen fellendülhetett rajta, s a fa koronájában sem kellett sokáig veszélyesen csim­pasz­kodnia, míg a legközelebbi elágazáshoz ért. Kellemes, árnyas búvóhelyek mindenütt...

„Együtt növünk majd nagyra - gondolta Borzontorz -, s mire nagy leszek, ez a fa is olyan hatalmas óriás lesz, mint az öreg tölgy a játszótéren a hinta és a libikóka között.” Boldogan ábrándozott arról, hogy miként nőnek majd a felhőkig a csúcson lévő ágak, s hogy a törékeny gallyacskák milyen strapabíró létrává fejlődnek majd pár éven belül.

Borzontorz különösen szerette, amikor nyár elején gyönyörű, apró, rózsaszín virág-ruházatba öltözött a kis fa. Mint egy hatalmas csipke felhő, olyanná vált ilyenkor. Szakasztott úgy nézett ki, mint az égen táncoló, pufók esőfelhők, csak egészen közel volt a földhöz, nem szaladt el a széllel és Borzontorz könnyedén fel tudott rá mászni. Arról nem is beszélve, hogy a felhőknek nem volt olyan káprázatos illata, mint a virágba borult kis fának. Különösen a kellemes, langymeleg augusztusi estéken lehetett érezni ezt a bódító illatot. Nem csoda, ha ilyentájt reggeltől estig szorgoskodtak a méhecskék a virágerdőben. A kis fa ilyenkor nemcsak szép volt, nemcsak illatos volt, de méhecske-döngicséléstől hangos is.

Idővel elhullottak a virágok, a szirmok úgy terültek szét a kert gyepén, mint a konfetti farsang után a parkettán. A virágok helyén pedig apró, piros gubicsok nőttek, növekedtek. Borzon­torz már tudta, hogy ezekből lesznek azok a különleges, ropogós, savanykás gyümölcsök, amelyeket hamarosan lehet szüretelni.

Pár hét múlva Borzontorz meg is kóstolta az első szem termést, ami még olyan savanyú volt, hogy libabőrös lett tőle.

Ahogy teltek-múltak a napok Borzontorz mindig újra próbálkozott. A gyümölcsök egyre nagyobbak, lédúsabbak és egyre édesebbek lettek. Az első időkben még annyi gyümölcs himbálózott hívogatóan a kis fa ágain, hogy elképzelhetetlennek tűnt: eljön még az idő, mikor elfogy az ízletes csemege. Ahogy azonban telt-múlt az idő, bizony láthatóan megritkult emitt-amott a készlet. Egy szép napon aztán, mikor Borzontorz levitte a kukát, már csak pipiskedve érte el a legalsó gyümölcsöt; másnap (uszodába menet) már igencsak ugrándoznia kellett; harmadnap pedig (a boltból hazafelé) bizony már csak az ágakat hajlítgatva érhetett el sikert hosszas keresgélés után.

Lassan elérkezett az ideje annak, hogy Borzontorz fára mászva szüreteljen. Akkorra már akkorára nőttek a gyümölcsök, hogy a felnőttek szeme is megakadt rajtuk.

- Kérsz egyet? - kérdezte Anyától, aki mosolyogva bólogatott, gondosan megtörölte a kezébe dobott gyümölcsöt és jóízűen beleharapott, majd fancsalin fintorogva megjegyezte:

- De kisfiam, ez még savanyú!

Pedig Borzontorz úgy érezte, hogy a gyümölcsök kifejezetten édesek... legalábbis ahhoz a szemhez képest, amit hetekkel azelőtt ízlelt meg. „Egyébként sem lehet ez a gyümölcs édesebb - gondolta -, hiszen már akkorák, hogy csak na!” Azoknál nagyobbat még nem látott, így azt gondolta nincsenek is nagyobbak. „Ha pedig Anyáék azt gondolják - folytatta Borzon­torz az elmélkedést -, hogy a gyümölcs még éretlen, az biztos azért van, mert még maga a fa éretlen. Majd ha megnő a fa, a felnőttek számára is érett gyümölcsöt terem.”

Így aztán, mikor annak is eljött az ideje, Borzontorz nyugodt szívvel szakította le az utolsó szemet is a kis fáról. Az volt a legnagyobb és a legérettebb. Borzontorz még elképzelni sem tudott nagyobbat és érettebbet. Behunyt szemmel majszolta, hogy sokáig, egészen a követ­kező nyárig megmaradjon a finomság íze a szájában.

Az utolsó gyümölcs elfogyasztása után elgondolkodva terpeszkedett el a kis fa legké­nyel­me­sebb ágán, ott, ahol olyan otthonosan tudott nekidőlni egy oldalágnak, mintha csak Nagyanyó tévénéző fotelében ülne. „Ide, erre a lombtól rejtett helyre, ahol annyi ínyemre való finomság terem - kezdte az ábrándozást - kellene építenem egy kényelmes kis kunyhót.” Amint kigon­dolta, már rakta is a házikó alapját képező vastag ágakat a megfelelő helyekre... olyan gyorsan cselekedett, amilyen gyorsan csak a szárnyaló gondolat cselekedhet! Gondosan elhajlította az útban lévő ágakat és ügyesen odaerősítette az oldalfalak tartófáit, majd a tető kereszt­geren­dáját a kis fa törzséhez és a már meglévő tartófákhoz. Mindehhez ügyesen egy kötélhágcsót szerkesztett, s nap-nap után azon közlekedve építette be az új alkotórészeket. Előbb elkészült a nádtető, a háncsfal, majd a hajópadló. Egy hét se telt bele, s már az ajtó, s a picurka ablakok is kitárulhattak Borzontorz házikóján... még egy hét és függöny került az ajtóra, ablakokra, arra rá egy napra pedig bútorok népesítették be a pici házikó egyetlen pici szobáját. Borzon­torz belehuppant kényelmes hintaszékébe és elégedetten legeltette tekintetét a szobácska asztalkáján, melyet kockás abrosszal terített le, s amelyen egy ócska petróleum­lámpa díszelgett. Még egy aprócska komódnak is jutott hely a házikóban játékok és más hasonló létfontosságú dolgok (zseblámpa, csokoládé stb.) számára. A házikó egészen olyanra sikeredett, mint amilyen a mézeskalács házikó volt Jancsi és Juliska meséjéből. Ezek szerint nem véletlenül nézte meg olyan sokszor Borzontorz a mesefilmet Apáék öreg diavetítőjén.

A lényeges különbség a mesebeli mézeskalács házikó és Borzontorz kunyhója között nem a kinézetükben volt, hanem abban, hogy a mézeskalács házikót meg lehetett enni, Borzontorz kunyhóját pedig azért építette a gazdája, hogy annak ablakát kinyitva kényelme­sen lehessen falatozni a kis fa gyümölcséből.

Borzontorz azon a nyáron már nem majszolhatott több gyümölcsöt, hiszen mind egy szálig elfogyasztotta azokat. Nem is azért tártra szélesre a házikó ablakát, hogy torkoskodjék, csupán a szép erdei kilátásban szeretett volna gyönyörködni: pillangók röptében, rigók éneké­ben, szellő suhogásában. És akkor történt a csoda: éppen az orra előtt libegett egy hatalmas, érett gyümölcs! Soha nem látott olyan óriás, kicsattanóan egészséges, mosolygó, illatos, hívogató gyümölcsöt. Már akkor érezte, hogy nagyon finom lesz, amikor megfogta: puha volt és a kocsánya szinte az érintésre elpattant. Hát még amikor beleharapott! Nem is bírta egyszerre bekapni. Csak úgy csorgott szája szélén és az állán a ropogós, sárgabélű gyümölcs mézédes leve.

Borzontorznak aznap egész délután azon járt az esze (himbálózva a házikó hintaszékében), hogy hány, meg hány savanyú gubicsot falt fel azon a nyáron...

Jó, ha eszedbe vésed te is: te döntöd el, mikor szüretelsz, azt viszont a fa dönti el, mikor érett a gyümölcs!