Borzontorz és a láthatatlan gyűrűBorzontorz alig több, mint négy évet élt, úgyhogy saját emlékei a régvolt időkről még nem nagyon lehettek. Azt viszont tudta, hogy hol keresheti vissza a már elfeledett dolgok képmását. Hát Anyáék fotóalbumában. Ha már nem emlékezett pontosan milyen is volt az elmúlt nyáron az a káposztalepke, aki kezére szállt a pipacsos réten; ha már elfedte milyen is volt nővére piros, műbőr ovis „ridikülje”; ha látni akarta ismét önmagát pelenkában flangálni az udvaron; ha fel akarta idézni, milyen volt régi nagy barátja a sárga, sípolós gumikutya, akivel régen mindig együtt pancsolt a fürdőkádban, s aki azóta ki tudja hová kóborolt; nos, akkor nem kellett egyebet tennie, csak fellapozni az albumot! Ráadásul a hatalmas bőrkötésű album nemcsak Borzontorz emlékeit őrizte, de bizony még Anya, Apa, sőt a nagyszülők emlékeit is. (Borzontorz nővére: Gyöngy emlékeiről már nem is szólva.) Az album fekete kartonlapjain szépen elrendezgetve sorakoztak a fényképek, recsegős zsírpapír óvta őket a sérülésektől, karcolásoktól. A feledéstől megmentett emlékek ilyen gondos, féltő őrizetben várták, hogy időről-időre rájuk pillantson valaki, s hogy nagyokat kacagva, meglepetten, ámuldozva, vagy éppen mélyen sóhajtva merengjen el rajtuk valaki. Kacarászni leginkább Borzontorz és Gyöngy szokott, sóhajtozni (sőt könnycseppet morzsolgatni) pedig a nagyszülők. Apa és Anya pedig körülbelül ugyanannyit nevetett, mint amennyit sopánkodott. Hogy ez miért volt így, azt Borzontorz nem tudhatta. Ő egyszerűen csak ellenállhatatlanul mulatságosnak találta Nagyapa apukáját, amint lóháton, valami nagyon régi katonai egyenruhában, egyik kezében karddal kackiás bajszát pödörgeti. Azt a képet is mindig megmosolyogta, amelyen Apa egy nagy sziklatömböm játszásiból „izompacsirtáskodik”. Mulatságos volt látni Anyát is cingár kislányként amellett a fiatalasszony mellett, akiről eleinte Borzontorz alig akarta elhinni, hogy az bizony Nagymama. Csak ha közelebbről, tüzetesebben megnézte, akkor ismerte fel a szája szegletében búvó, hamiskás mosolyról. Borzontorz nagyon szerette Anyával és Apával együtt lapozgatni az albumot. A képek annyi érdekes történetet, emléket őriztek, hogy azokat Borzontorz hetekig elhallgatta volna. Itt volt mindjárt Nagyapa számtalan útikalandja, mely izgalmas történeteket felelevenítő fényképek között az első a híres „Nagyapa Afrikában tevegel” című kép volt. Borzontorz nagy érdeklődéssel nézegette a szülők gyermekkori fényképeit a kedvenc állatokról, szép pillanatokról, családi ünnepekről készült fotókat. A legjobban azonban Anya és Apa esküvői fotóit szerette az összes kép közül. - Milyen szépek vagytok! - jegyezte meg mindig, valahányszor az esküvői fotóhoz lapoztak Anyával. - Bizony, bizony - ismerte el ilyenkor Anya büszkén. Nehéz is lett volna tagadni. Apa fekete öltönyben, fehér ingén hófehér csokornyakkendőben, hátrafésült, csillogó hajával olyan volt, mint valami mozifilm sztárja, akinek egy pillantására lábai elé borulnak a szebbnél-szebb, csinosabbnál-csinosabb hölgyek sorra. De ő természetesen fittyet hányt minden kegyeiért esengő csodaszép nőre, mert ott volt neki Anya. Anya, aki bokáig érő, csillogó fehér selyem ruhájában, a fehér virág-koszorúval hajára tűzött menyasszonyi fátyollal, kezében pedig hatalmas aláomló virágcsokorral maga volt a káprázat. (A férfiak tömkelege nyilván azért nem csúszott-mászott előtte porban fetrengve, mert látták, hogy ott van Apa, így esélyük sem lehet.) Egy másik fotón Anya fekete bársony blúzban, Apa pedig fényesen csillogó, hosszú nyakkendőben látható. Anya nyakában arany nyaklánc, melyen szív alakú medál lóg; Apa nyakkendőjét pedig arany nyakkendőtű csipeszti ingéhez. Ezen a fotón Apa átöleli Anyát és fejét gyengéden ráhajtja Anya halántékára. Ennél szebb fotót, szebb embereket Borzontorz elképzelni sem tudott. Még akkor sem, ha reggelente álmosan, borzosan, csipás szemmel, gyűrött hálóingben, pizsamában, annyira azért nem voltak szépek, mint az esküvői fotón. Borzontorz ugyanis tudta, hogy pár perc mosdás, szépítkezés az ő szüleinek elég ahhoz, hogy ismét a világ legszebb emberei legyenek és azt tudta, hogy amíg a világ világ, addig ez így is lesz. - Nézd meg, kisfiam - mondta gyakran Anya, ha már sokallta a dicséretet - itt vannak a többi esküvőről készült fotók is. - Látom, látom - felelte egykedvűen Borzontorz, hiszen látta már a rokonok, barátok esküvőjéről készült képeket is és tudta, hogy szépek-szépek (különösen a menyasszonyok), de annyira, mint Anyáék, azért mégsem. Az esküvői képek mellé gondos kezek lefűzték az esküvői meghívókat is. Gyönyörű, kemény papírra nyomott betűk hirdették, hogy mikor keltek egybe Borzontorz szülei. A meghívó borítólapján két egymásba fonódó karikagyűrű rajza ékeskedett. Ahogy Borzontorz Anyától megtudta, az esküvő napján ezeket a gyűrűket húzták fel egymás ujjára Apával. A meghívón még összefonódó gyűrűk, aztán külön-külön kezekre kerültek, de a kötelék Apa és Anya között olyan erős volt, mintha az egymásba fonódó gyűrűk szét sem váltak volna. - És mond, Anya - kérdezte egyszer Borzontorz -, aki összeházasodik, annak mindnek van ilyen gyűrűje? - Igen, mindenkinek van ilyen, egy sima karikagyűrű aranyból. - Ha ugyanolyan gyűrűje van mindenkinek, akkor honnan lehet azt tudni, hogy kit, kivel köt össze? - Majd egyszer te is megtudod - felelte Anya mosolyogva. Anya mosolyából Borzontorz még nem tudta meg, hogy miben is rejlik a karikagyűrűk titka. Erre csak később jött rá, mesebeli történetünk forró, nyári délutánján. Ahogy azt rekkenő hőséget ígérő nyári szombat reggeleken szokták, aznap is felkerekedett Borzontorz egész családja és meg sem álltak, míg el nem értek a strandra. Útközben - ahogy ez szombat délelőttönként a Nagyerdőn szokás - nemcsak tarka virágok virítottak a réten, nemcsak kristálytiszta harmatcseppek csillogtak a fűszálak hegyén, nemcsak a tölgyek integettek egymásnak zöld leveleikkel, hanem nagycsomó menyasszony is sürgött-forgott az árnyas tisztásokon. Az esküvői ceremónia előtt csaknem minden menyasszony és vőlegény ott fényképeszkedett. Egyik az erdei ösvény mellett kidőlt öreg tölgyön ücsörögve, a másik a Békás-tó hídján sétálva, a harmadik a réten hemperegve. Még olyan is akadt, akit a fényképész felküldött a díszes, kovácsolt vas kandeláberre. Feketébe öltözött vőlegények kísérgették a zöld réten pörgő-forgó hatalmas, fehér csipkeszoknyákat. Mintha óriási margaréták virágait táncoltatná a szellő a réten. Aznap a strandon hiába szólt a hangosbemondó, hogy „Figyelem, figyelem! A hullámfürdő öt perc múlva üzemel!”; hiába csábított a csúszda, meg a dögönyöző; sőt a fagyit is hiába árulták, Borzontorzot mégis leginkább a karikagyűrű foglalkoztatta. - Mond, Anya, annak a rengetek menyasszonynak meg vőlegénynek is van karikagyűrűje? - Igen. - És mindnek ugyanolyan? - Nem teljesen. Az egyikbe mintákat farag az ékszerész, a másikba apró ékkövet is beleraknak; az egyik széles, a másik egészen vékony; van amelyik világos sárga, van amelyik majdnem vörös. De lényegét tekintve mind ugyanolyan. - Ez köti össze őket? - Igen. - Örökre? - Örökre. - Téged is Apával? - Igen. Borzontorz ezen egy kicsit elgondolkozott, majd szemrehányóan vonta kérdőre Anyát. - Akkor most miért nincs rajtad a gyűrű? Most talán nincs „örökre”?! Anya nevetve ölelte magához Borzontorzot. - A karikagyűrű most, itt a standon csak azért nincs rajtam, mert félek, hogy elhagyom a vízben. Tudod, ez a gyűrű nekem nagyon nagy kincs. Borzontorzot megnyugtatta a válasz, de azért úgy gondolta, jó lesz ennek az egésznek otthon a végére járni.... Borzontorz mindig nagyon szerette a strandolás utáni délutánokat. Ilyenkor kizárták a házból a kinti rekkenő hőséget, a sötétítőkkel beárnyékolt hűs szobában titokzatos félhomály uralkodott. Mindenki elvonult pihenni, szundítani, így Borzontorz háborítatlanul kalandra kelhetett. Óvatosan, lábujjhegyen belopózott Anyáék szobájába, megkereste azt a díszes kis szelencét, melyben szülei tartják levetett ékszereiket. Magához vette a kis ládikát és visszasurrant saját szobájába. „Nézzük csak ezt a gyűrűt!” - gondolta magában, de még gondolkodni is csak suttogva mert, nehogy felriadjon valaki édesded álmából. Olyan csend volt a házban, hogy más nem hallatszott, csak az órák ketyegése és Borzontorz szívének kalapálása. Izgatottan felpattintotta a bőr ládika rézveretes zárát és felnyitotta a fedelet. A bordó bársony belső részben olyan szépen csillogtak az ékszerek, hogy egy pillanatra a meglepetéstől még az órák ketyegése is megszakadt. „De-szép; de-szép; de-szép!” - suttogták ketyegés helyett az órák egy pár pillanatig. - Szóval ti vagytok azok, akik összekötik Apát és Anyát - szólította meg őket Borzontorz. - Bizony, mi hárman - szólalt meg egyszerre három csengő hang. - Hogyhogy hárman? - Hát a két karikagyűrű, meg a jegygyűrű - felelte a két karikagyűrű egyszerre, akik ha akartak volna sem tudtak külön-külön beszélni. - Itt vagyok én is! - szólalt meg a dobozka egy másik bársony szegletében egy aprócska gyűrű, szépen csillogó ékkővel foglalatában. - Neked meg mi közöd ehhez az egészhez? - Tudod, az úgy volt - kezdte az eljegyzési gyűrű, mintha ékköve csillogó szem lenne -, hogy édesapád addig-addig kerülgette édesanyádat, mígnem egy karácsony este meg nem kérte a kezét. És hogy komolyan vegyék, amit mondott, odaadott engem. - És miért pont a kezét kérte meg? - A lábát nem kérhette, mert azt embereknél nem szokás. Lábukon a galambokat szokás meggyűrűzni. Az állatoknak nincs olyan keze, mint az embereknek. Az emberek a legnagyszerűbb dolgokat „puszta kézzel” csinálják. Kézzel simogatja meg az anya a kisfiát, barátságot „kézfogással” kötnek. „Kezet rá!”, „Itt a kezem nem disznóláb!” mondják egymásnak, ha megállapodásukat akarják megpecsételni. A jól végzett munkán is a szorgalmas ember „keze nyoma” látszik. A legbiztosabb híreket is „első kézből” kapják az emberek. A nagyhatalmú emberek is arról ismerhetőek meg, hogy „messzire ér a kezük”. „Kézzel foghatónak” mondjuk mindazt, ami nyilvánvaló; „kézzel-lábbal kapálódzunk” azután, ami fontos nekünk és „kézlegyintéssel” intézzük el azt, ami nem fontos. Az eljegyzést is (amikor megkérik valaki kezét) „kézfogónak” hívják. Hogyan is kérhetett volna meg mást édesapád, mint édesanyád kezét? - Igen, ezt már értem - felelte Borzontorz. - De Anya nem kérte meg Apa kezét? Másik jegygyűrűt ugyanis nem látok a dobozban. - Mindig a fiúk kérik meg a lányok kezét és nem fordítva. A lányok nem adnak gyűrűt, csak olyan szépen mosolyognak, hogy olyan szépen a gyémánt sem csilloghat. - És ti, karikagyűrűk, hol voltatok ezalatt? - Mi még meg sem születtünk. - Hogyhogy? - A nagyszülők csak az eljegyzés után határozták el, hogy elkészítenek bennünket a menyegzőre - felelték a karikagyűrűk egyszerre, az Apáé mély, az Anyáé magas csengő hangon. - Hogyan születnek a gyűrűk? - kérdezte elkerekedett szemmel Borzontorz. - Van olyan karikagyűrű, akit egyszerűen megvesznek a boltban. Az ilyen gyűrűket ékszerészek készítik aranyból. Mi azonban máshogy születtünk. A nagyszülők az eljegyzés hírére felkutatták az összes elrejtett zugot szobáikban. Apró szelencéket, ládikákat, rejtek fiókokat nyitottak fel. Előkerültek régen elszakadt láncok, fél pár fülbevalók, törött medálok, kinőtt picike gyűrűk. Mind-mind fényesen csillogó aranyból. Leporolták őket és elvitték az ékszerészhez. - Örültek az elszakadt láncok, fél pár fülbevalók, törött medálok, kinőtt gyűrűk? - Ó, hogyne! A régen nem használt, jobb időkre eltett arany ékszerek nagyon örülnek, ha újból fényesen csilloghatnak valami tiszteletére. Ennek a csillogásnak a fényét csak növeli, hogy korábbi szép ünnepek, ajándékozások emlékét olvasztja egybe bennük az ékszerész. Épp azért van aranyból a gyűrű, mert az arany soha nem rozsdásodik, fénye el nem halványul. Hát így születtünk mi, karikagyűrűk, lettünk egy test, egy lélek ugyanabból az aranyból öntve. - És hogy kerültetek fel Apa és Anya ujjára? - Az bizony nem akármilyen ünnepség volt! Apa azt mondta, hogy esküszik, hogy szereti Anyát és azért veszi el őt feleségül. Anya is megesküdött arra, hogy szereti Apát és hogy azért megy hozzá feleségül. Mindketten azt mondták, hogy egymáshoz hűek lesznek, egymással megelégszenek, együtt tűrnek, együtt szenvednek. Sem egészségben, sem betegségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotában egymást el nem hagyják. Apa azt mondta, hogy egész életében hűséges gondviselője lesz Anyának; Anya pedig azt mondta, hogy egész életében hűséges segítőtársa lesz Apának. És ezt követően felhúztak bennünket egymás ujjára, azért, hogy soha ne feledjék mit mondtak egymásnak. - És aztán mi történt? - kérdezte Borzontorz a karikagyűrűktől. - Ezt a szép fogadalmat hetedhét országra szóló mulatsággal ünnepelte meg Apa, Anya és az egész rokonság, na meg a barátok. Finomakat ettek, jókat ittak aztán meg hajnalig ropták a táncot egy csupa fény bálteremben, ahol bármilyen vakítóan is ragyogtak a kristálycsillárok, a legszebben mégis mi fénylettünk. Megmutassuk, hogy hogyan? - Igen - felelte lelkesen Borzontorz és már ki is vette őket a dobozka bársony párnájáról. - Hát ide figyelj, Borzontorz - felelték a karikagyűrűk egymásba karolva -, így táncolt Apa és Anya a menyegzőn! És azon a fülledt, meleg nyári délutánon, a leárnyékolt szobában, miközben a szülők szundikáltak, Borzontorz megláthatta milyen szívszorítóan szépen keringőzött Apa és Anya az esküvő napján; a két karikagyűrű megmutatta neki. Egymásba kapaszkodva, lágyan ringatózva pörögtek-forogtak, térültek-fordultak az asztal lapján a virágváza, a TV távkapcsoló és egy képes magazin között. Álomszépen.... - Mit csinálsz, Borzontorz? - kérdezte hirtelen Anya, aki felébredt az asztalon csengő-bongó, guruló gyűrűk hangjára. - Ezekkel a gyűrűkkel nem szabad játszani, azok nagyon fontosak számunkra! - Tudom - felelte Borzontorz és óvatosan tenyerébe vette a két karikagyűrűt és odaadta Anyának - Csak azt nem értem, hogyha annyira fontosak, akkor miért nincs most is rajtatok. Anya elmosolyodott. - Nézd csak, kisfiam! - és odanyújtotta Borzontorz elé azt az ujját, amelyiken mindig viseli a karikagyűrűt. Anya egész kezét szépen, egyenletesen lebarnította a Nap, csak a gyűrűsujj tövében maradt egy világos rész. A karikagyűrű árnyékát nem fogta meg a Nap, az fehér maradt. Borzontorz gyorsan megnézte a még mindig szundikáló Apa bal kezének gyűrűsujját is. A kis fehér karika az ő kezén is ott világított. A láthatatlan gyűrűk a Napnál is világosabban fénylettek a Naptól leárnyékolt szoba félhomályában.
|