Borzontorz bosszút állBorzontorz szerette, ha rendjén mennek a dolgok. Ugyanolyan jó volt tudni, hogy rend van a játékai között a polcon, mint amilyen jó volt tudni, hogy rend van odakint a nagyvilágban. A félszemű maci, a Valentin-napi víziló és a diavetítő is minden áldott nap ugyanott és ugyanúgy várták Borzontorzot, hogy játsszon velük (szépen, rendben ücsörögve saját helyükön); mindeközben a Nap is minden áldott nap felkelt, majd lenyugodott, ugyanott és ugyanúgy azért, hogy reggelente lehessen habos kakaót inni, este pedig mesét hallgatni. Ha így áll a világ odakint, akkor könnyű Borzontorz lelkében odabent is rendre lelni. Az ilyen belső rendet hívják Nyugodt Békességnek, aki ha beköltözik az emberfiába, akkor szokták mondani, hogy „ez bizony szerencsés egy flótás!”, meg, hogy „ennek bizony kutya jó dolga van!”. Érthető hát, hogy Borzontorz nem nagyon szerette, ha ezt a Nyugodt Békességet megzavarták benne, ugyanis ilyenkor az nagyon könnyen átalakult Bosszankodássá. És az sokkal, sokkal rosszabb, ha valakiben Nyugodt Békesség helyett Bosszankodás lakozik. Néha még annál is rosszabb, mint amikor csípős paprikás kézzel nyúlunk a szemünkbe, vagy jó nagyot szippantunk a szívószállal a túlságosan forró forrócsokiból. Borzontorz nagyon nem szenvedhette például a szemetelőket. Majd’ szétvetette a Bosszankodás, ha mindenféle piszkot látott szerteszórva a Nagyerdő ösvényein, rétjein. Attól pedig kifejezetten ideges lett, ha a Békás-tó vizében fedezett fel valami oda nem illő dolgot. „Hogy kerül a sörösüveg a tóba?!” - gondolta bosszankodva, ha észrevette, hogy a tavirózsák levelei, virágai és a kíváncsiskodó vízimolnárok között egy sörös üveg úszkál. „Miért nem dobja a szemetesbe az üveget, aki megitta belőle a sört?” - kérdezte magától tanácstalanul. Tudta nagyon jól, hogy ugyanúgy nincs helye a sörösüvegnek a Békás-tó vizében, mint ahogy nincs helye a Békás-tó vizének a sörösüvegben. „Bezzeg akkor hogy fel lenne háborodva a mihaszna sörivó, ha egyszer sör helyett a Békás-tó iszapos, nyálkás vizébe kortyolna bele!” - kacérkodott el máris kicsit gonoszkodva Borzontorz azzal a gondolattal, hogy egyszer valami hasonló módon kellene megbosszulni a rendbontó galád tettét a tavirózsák, vízimolnárok és persze a békák nevében. Úgy gondolta Borzontorz, hogy a Nyugodt Békesség védelme érdekében, ha teheti meg kell bosszulnia mindenféle rendbontást. Ha rajtakapta volna a tóba üveget hajigáló sörissza embert, egészen biztosan kinyújtotta volna rá a nyelvét, de még az is lehet, hogy szamárfület mutatott volna neki. Ha azonban tudta, hogy ki a felelős a rendbontásért nem habozott: rögtön cselekedett. Például, amikor Gyöngy egyszer a forró kakaót reggelinél rálöttyintette, úgy érezte a dolog mihamarabbi megtorlást kíván. Ezért aztán a „Nyugodt Békesség” érdekében menten bele is csípett Gyöngy orrába, mégpedig úgy, hogy nővérkéje orra hegyén ott is maradt egy pár napig egy picike kék csík. (A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy pár nappal az „Igazságtétel” előtt Gyöngy „kíváncsiságból” szintén belecsípett Borzontorz orrába, amin még az „Igazságtétel” idején is látható volt egy pontosan olyan kis kék csík, mint amilyen a megtorlással Gyöngy orrán keletkezett; máskülönben pedig Borzontorzot is hajtotta egy kicsit a gonoszkodó kíváncsiság: olyan hívogatóan pisze orra volt nővérének!) A Nyugodt Békesség helyébe tolakodó Bosszankodás nemcsak a család körében szedte áldozatait. Borzontorznak az oviban is szemet szúrt, ha valaki rendetlenkedett. Óvodás társa: Cukor Feri például nem egyszer feledte ott tornazsákját, ahol annak semmi, de semmi keresnivalója nem lehetett. Borzontorz fel nem foghatta, hogy „hogy lehet valaki ilyen?”, még akkor is, ha Cukor Ferinek kétségtelenül úgy állt égnek az összes haja szála, mintha sündisznó lenne. „Ez nem mentség!” - gondolta és egy óvatlan pillanatban banánhéjat helyezett el a Feri tornazsákjában. Úgy gondolta, hogy a hamarosan megbarnuló, gusztustalan, nyálkás banánhéj majd jobb belátásra bírja barátját, ha már a szép szóból nem ért. Akár Cukor Feri, akár szülei, akár pedig az óvó néni találja meg a fertelmes valamit a tornazsákban, a rend és azzal együtt a Nyugodt Békesség helyre áll. De nehogy azt higgyük, hogy Borzontorz bátorsága és tudománya megállt a családon, illetve baráti körön belüli rendcsinálással! Ha vadidegen, veszélyes bácsik kerültek az útjába, ő azokkal szemben sem habozott sokáig. Történt egyszer, hogy egy, a környéken lakó bácsi igen csúnyán viselkedett. Nem volt elég, hogy egyszer rádudált Borzontorzra, pedig Borzontorz a zebrán ment át, pontosan úgy, ahogy Anyáék tanították neki, de egy másik alkalommal a játszótéren minden alap nélkül legorombította Borzontorzot. Azt állította, hogy Borzontorz dobta meg makkal az ő kisfiát, holott ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Borzontorz legfeljebb akkor dobott meg bárkit makkal, ha az a másik valaki őt előtte megdobálta. Az idegen, ideges bácsi, éppen hogy járni tanuló kisfiát természetesen nem dobta meg semmivel Borzontorz. Erre se oka, se szíve nem lett volna. A bácsi azonban olyan csúnyán kiabált vele, félelmetesen kivörösödött fejjel, hogy Borzontorznak ez a „bögyében maradt”. Így aztán egyszer, amikor együtt álltak a sorban az ABC-ben Anya, ő, és az ideges bácsi, és amikor Anya megkérte Borzontorzot, hogy: - Köszönj szépen, kisfiam! - Borzontorz - a köszönés után - hangosan megkérdezte Anyától (úgy, hogy azt a lehető legtöbb sorban álló hallja), hogy: - Anya, ez a bácsi a „Rézfaszú Bagoly”? Arra persze nem gondolt, hogy Anyának milyen kellemetlen egy ilyen kérdésre válaszolni, úgyhogy igazságos büntetésként fogadta el, hogy Anya a „csúnyaságnak” mondása miatt az étkezéstől független fogmosásra ítélte. Borzontorz tehát nemcsak a családtagokkal, a barátokkal, az idegenekkel, de magával szemben is következetes volt. Látta, hogy kérdésével nagyon gyorsan elűzte Anyából a Nyugodt Békességet és igen nagy Bosszúságot ültetett helyébe, pedig erre semmi szükség nem volt, hiszen nagyon jól tudta, hogy az idegen bácsi bármilyen ideges is legyen néha, nem lehetett azonos a Rézfaszú Bagollyal. Borzontorz ilyen módon igyekezett rendet rakni a nagyvilágban és elégedett is volt a dolgok menetével, merthogy úgy érezte már majdnem minden ügyet elrendezett maga körül. Tulajdonképpen csak egyetlen dolog maradt, ami a teljes Nyugodt Békességet zavarta. Ez pedig az ebédlő ülőgarnitúráján lévő három apró vágás volt! „Hogy került oda az a három vágás?” - kérdezte magától valahányszor a szemébe ötlött ez a „rendetlenség”. De a legjobban nem az nyugtalanította, hogy hogyan került oda a három vágás, hanem az, hogy ki tette mindezt. „Mert bárki ejtette is a három metszést az ülőgarnitúrán - gondolta nagyon helyesen - azoknak a vágásoknak ott semmi keresnivalójuk sincs!” Ilyen előzmények után gondolta, hogy egyszer, s mindenkorra rendet rak a világban. Az utolsó nagy ügy végére is pontot tesz. Kinyomozza, hogy ki a felelős a három vágásért, majd annak ad egy hatalmas pofont. (Bárki legyen is az illető.) Ezzel aztán helyreáll a világrend és úrrá lesz a Nagy Békesség.... A gyanú legelőször az ollóra terelődött. - Anya, hol lakik az olló? - kérdezte Borzontorz, mert tudta, hogy vagdosással hivatásszerűen az olló foglalkozik. - De, kisfiam, tudod, hogy kés, villa, olló gyerek kezébe nem való! - Tudom, tudom. Nem is akarom én megfogni, csak beszélni szeretnék vele. - Akkor jó. Az olló Nagymama szobájában, a varródobozban lakik. Borzontorz (mert egy filmből tudta, hogy ezt így kell) kézbe vette Nagymama olvasáshoz használatos nagyítóját és elkezdett nyomozni a varródoboz után. Bár a varródoboz elég nagy volt ahhoz, hogy minden nehézség nélkül, nagyító használata híján is megtalálja, azért így nagyítóval a kezében sokkal magabiztosabbnak érezte a fellépését. Hamar rá is bukkant az objektumra a könyves szekrény alsó polcainak egyikén, az olvasólámpa közelében, nem messze attól a kényelmes foteltől, amelyikben Nagymama szokott varrogatni, hímezni, harisnyát stoppolni. - Aha! - szólalt meg halkan Borzontorz. - Szóval itt bujkálsz. Alaposan szemügyre vette a varródobozt a nagyítólencsével. Ez ilyenkor rutin eljárás, egy elővigyázatos nyomozó mindenre felkészül. Soha nem lehet tudni, hogy a következő pillanatban mi történik. Miután Borzontorz semmi gyanúsat nem tapasztalt, óvatosan felnyitotta a doboz tetejét. Odabent olyan nagy volt a tömeg, hogy első pillantásra nagyon nehezen lehetett bárkit azonosítani. Mindenféle szerzet egymás hegyén-hátán. Fényesen hivalkodó gyűszűk (akárcsak középkori lovagok sisakjai) között egy selyem tűpárna, gombostűkkel teleszurkálva, mint valami királyi herceg a sündisznók között. Szorosra csavar cérnarolnik, mint karcsú fiatal leányok és gömbölyödő, puha fonalgombolyagok, mint idős nénik a virágpiacon. Gombok marékszámra; ha így nézzük pénzérmék, ha úgy nézzük focisták. Szóval, ha Borzontorz nem lett volna olyan gyakorlott detektív, mint amilyen volt valójában, akkor nem szúrta volna ki olyan könnyen a tömegből az ollót. De ő egyből felismerte a személyleírásból: nagy kerek szemek, okuláré, hosszúkás arc. - Megkérdezhetem Öntől, hogy hol volt akkor, amikor az ebédlő ülőgarnitúráján a három vágás esett? - kérdezte tőle egyenesen, lényegre törően. - Nem tudom - felelte az olló egyik szára -, talán kérdezze meg a másik száramat, ő biztosan jobban emlékszik! Borzontorz ezen a válaszon egy kicsit meglepődött, de miután tudta, hogy az emberek között is van olyan, aki az egyik szemére jobban lát, vagy az egyik fülére jobban hall, így nem akadékoskodott, hanem megkérdezte ugyanazt az olló másik szárától is, aki egészen egyszerűen azt felelte, hogy: - Nem tudom. „Ejnye - gondolta Borzontorz -, úgy tűnik nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam.” Kis töprenkedés után úgy döntött, hogy kibővíti a nyomozást. Felkutatja az olló előéletét. Ha megtalálja, hogy honnan származik az olló, talán többet megtud a rejtélyes esetről. A nyomozás szálai az ollóboltba vezettek. A nyomravezető Anya volt, aki egyszer megemlítette, hogy venni kellene egy új körömvágó ollót. Borzontorznak sem kellett egyéb. Zsebre vágta Nagymama nagyítóját és zokszó nélkül követte Anyát az ollóboltba, pedig az efféle helyeket sokkal kevésbé kedvelte, mint például a játékboltokat. Nem is gondolta, hogy ennyiféle olló létezik. Volt ott hajlított élű körömvágó; cakkos pengéjű cikkcakk olló; olyan szabászolló, melynek egyik szeme jóval nagyobb volt, mint a másik (mintha mindig hunyorogna fél szemére); színes műanyag nyelű; kardszerűen hosszúpengéjű. Borzontorz addig szaglászott, nézelődött körülöttük, míg össze nem súgtak az ollók a háta mögött: - Hát ez meg mit piszmog itt körülöttünk? - Valamit nagyon kereshet! - Szerintetek nem gyanús, ahogy viselkedik?! Borzontorz érezte, hogy a puszta nézelődéssel nem sokra megy. - Anya - kérdezte -, mond: mindegyik olló tud vágni? Mielőtt Anya válaszolt volna Borzontorz hallotta, hogy hogy kuncognak az ollók a polcokon, pultokon, de még a fiókok mélyén is. - Még hogy tudnak-e? Szelni, metszeni, nyiszálni, szabni, nyesni, farigcsálni, ollózni is tudnak, hát még vágni! Borzontorz még vetett egy gyors pillantást nagyítójával az ollók fényesen csillogó éleire. „Ejnye - gondolta - nem lehet, hogy túl járjanak az eszemen, ami nemhogy úgy vág, mint az olló, hanem mint a borotva.” Kis töprenkedés után úgy döntött, hogy kibővíti a nyomozást. Felkutatja az ollók előéletének az előéletét. Ha megtudja, hogy honnan és hogyan kerülnek az ollók a boltba, talán többet megtud a rejtélyes esetről. A nyomozás szálai az ollógyárba, illetve a bányába vezettek. A nyomravezető Apa volt, aki Borzontorz azon kérdésére, hogy: - Apa, hogy születnek az ollók? Apa azt felelte, hogy: - Az ollók a gyárban születnek. - Az olyan, mint az embereknek az ovi? - Nem, egyáltalán nem. Az oviban csak gyerekek vannak, az ollógyárban pedig mindenféle olló. A legkisebbtől a legnagyobbig. Sőt, kések, villák, fűrészek és még ki tudja ki mindenki. Borzontorznak ekkor jutott eszébe, hogy az ollón kívül esetleg más valaki is gyanúsítható lenne a cselekmények elkövetésével. - És mond, Apa - kezdte egy újabb izgalmas gondolattól felvillanyozottan -, hogyan kerül ez a sokféle vágószerszám a gyárba? - Emberek viszik oda a bányából a nyersanyagot és készítik el az ollókat, késeket, villákat, fűrészeket. „Szóval emberek, már megint az emberek” - gondolta és még aznap délután az utcán megnézett magának nagyítóval egy-két embert, csak úgy találomra, hátha talál rajtuk valami gyanúsat. (Szinten mindegyik gyanúsan viselkedett, amikor Borzontorz rájuk szegezte a nagyítót.) Kis töprenkedés után ismét csak úgy döntött, hogy kibővíti a nyomozást. Felkutatja minden olló, sőt! villa, kés, fűrész előéletét; felkutatja minden ember előéletét, akinek bármi köze lehet ehhez a sötét históriához. A nyomozás szálai - úgy érezte - hol teljesen összekuszálódtak, hol pedig teljesen szerteágaztak. Ilyen esetben nem lehet más a nyomravezető, csak a család legtapasztaltabb tagja: Nagyapa, aki elmondta neki, hogy a gyárakban még motoros fűrészeket, gyalukat, szekercéket is gyártanak; a bányák pedig - ahonnan a gyártáshoz a nyersanyagot szállítják szerte-széjjel vannak a földkerekségen. Bánya van az óceánok fenekén, a felégetett esőerdők helyén, a sarkvidékeken, a jégtáblák alatt, hegyek gyomrában, de még a sivatagok homokbuckái között is. Azoknak a munkásoknak pedig, akik a gyárakban, bányákban dolgoznak se szeri, sem száma. A bányák kincseit az egész Föld rejti, s ahhoz szinte minden ember igyekszik hozzáférni és nagyon sokan éppen azért, hogy ollót csináljanak. Borzontorz elkeseredetten vette tudomásul, hogy a nyomozás nem vezetett eredményre. Rossz nyomon indult el. Ahelyett, hogy a nyomok egyetlen bűnöshöz vezettek volna (akinek azt a pofont adhatta volna, amit az ebédlő bútor vagdosásáért kilátásba helyezett), minden és mindenki gyanússá vált. - De miért érdekel téged annyira a bányák története? - kérdezte tőle kíváncsian Nagyapa. - Azért, hogy megtudjam honnan származik az, amiből az olló lesz. - És az miért érdekel? - Hogy megtudjam, hogy hogy kerül az a sok olló az ollógyárba, majd az ollóboltba. - És az miért érdekel? - Hogy megtudjam honnan kerül az olló Nagymama varródobozába. - És az miért érdekel? - Hogy megtudjam, hogy ki vágta meg az ebédlő bútort. - Aha! - mondta Nagyapa és megpödörve bajszát megszólalt: - Hát idefigyelj, Borzontorz: a bányász ásta a bányát, hogy vasat találjon, a kereskedő elvitte a vasat az ollógyárba, ott a munkás ollót csinált a vasból, majd egy másik kereskedő elvitte az ollót a gyárból az ollóboltba, ahol Anya megvette az ollót, Nagymama pedig betette a varródobozba. - Melyik ollót? - kérdezte izgatottan Borzontorz. - Hát azt, amelyik gyerek kezébe nem való. - És aztán? Nagyapa egy pár pillanatnyi hallgatás után nagyon furcsát mondott: - Azután Borzontorz kivette a varródobozból az ollót és háromszor belenyírt az ebédlő bútor huzatába. Borzontorz kezéből döbbenetében kiesett a nagyító, meg sem tudott nyikkanni. - Igen, Borzontorz - folytatta Nagyapa - ez bizony így volt, saját szememmel láttam. - Hogy lehet, hogy ezt én eddig nem tudtam? - kérdezte kétségbeesetten Borzontorz. - Akkor még nagyon kicsi voltál, nem tudtad, hogy mit csinálsz. Nem akartál rosszat, egyszerűen csak kíváncsi voltál - nyugtatta meg unokáját Nagyapa. - Ugye, nem tehettem róla! - Nem - válaszolta mosolyogva Nagyapa és barátságosan „nyomott egy barackot” Borzontorz feje búbjára, vigyázva, nehogy fájjon neki. Borzontorz pedig nagyon, de nagyon örült annak, hogy „nem tehet” a dologról, így nem kell adnia saját magának egy hatalmas pofont.
|