Borzontorz autóba száll

Borzontorz csodálta az autójukat. Elbűvölte ez a mesebeli szerkezet valahányszor csak meglátta, arról nem is szólva, ha beleült. Nemcsak csodálta titokzatossága, szépsége, ereje miatt, hanem tisztelte és hálás is volt neki, mégpedig azért, amiért olyan sokat segített nekik. Elcipelte a rengeteg holmit a nagy bevásárlások után, mindig, mindenkit zokszó nélkül elvitt, ahová csak szerette volna. Az autó ugyanúgy segített a legcudarabb zimankós fagyban, mint az augusztusi kánikulában, bátran megvédte Borzontorzékat az eső, a hó, a szél, sőt még a villám ellen is. Ha kellet átment gödrökön, döccenőkön, kátyúkon; bátran belegázolt a pocsolyába is. A fárasztó napok végén csendesen berregve gurult be a garázsba és miután lámpája halk kattanással kialudt rögtön el is szundított. Még egy pár percig hallatszott a sötét garázsban, hogy a sok munkától átforrósodott alkatrészei halkan pattogva hűlnek, aztán az is abbamaradt. „Az autó álmodik - gondolta Borzontorz - biztosan meredek hegyi szerpentinek, pitypangos rétek, vidám kirándulások járnak az eszében.” Ilyenkor a család halkan, suttogva, lábujjhegyen surrant ki a garázsból, Apa pedig az ajtó becsukása előtt - mintha csak úgy rátámaszkodna a hűséges masinára - megsimogatta a csomagtartó fedelét.

Borzontorz azt is tudta, hogy nem ez az első autójuk. Lapozgatva a családi fotóalbumokat látta azokat az autókat, amelyek még akkor ringatták Anyát és nővérét a kényelmes hátsó ülésen, amikor még Borzontorz meg sem született. Mindegyik csodaszép volt csillogó-villogó lökhárítóival, fényesre suvickolt karosszériájával; úgyhogy Apa méltán büszkélkedhetett mindőjükkel. Látszott is minden fényképen szemében az a különös fény, amit felül nem múlhatott sem lökhárító, sem karosszéria. Ilyen büszkén csak frissen vásárolt autók tetején könyöklő apák szeme tud csillogni.

Bármilyen gyönyörű és csodálatos volt is az a sok korábbi automobil, a legfantasztiku­sabb mégis az volt, amibe Borzontorz nap mint nap beleült. Hatalmas, előkelő, a világ kellős közepe.

Borzontorz tudott arról, hogy vannak esetleg erősebb, gyorsabb autók is. Sport­kocsik.

- Figyelj csak! - fordult egyszer éppen e miatt Apához. - Mije erősödik annak, aki sportkocsit vezet?

- Látod, ez jó kérdés... Legjobb tudomásom szerint semmije.

- Akkor ez csalás.

- Miért?

- Hát azért, mert az nem is sportol, akinek semmije nem erősödik közben.

Ez pedig olyan igazság volt, amit Apa is el kellett fogadjon, merthogy ő maga sem tudta mije erősödik annak, aki sportkocsiban ül. Így aztán Borzontorz sem csodálkozott azon, hogy Apa nem a sportkocsikat szerette igazán, hanem egy egészen másfajta autót. Egyszer meg is mu­tatta neki egy olyan újságban, ami teli, s tele volt autókkal. Apa kedvencét úgy hívták, hogy „Hindustan Nova Ambassador de Luxe”. Ezt a hosszú, dallamos, jól csengő nevet könnyű volt megjegyezni, hiszen a legkedvencebb autó tiszteletére Apa így nevezte el a család sziámi harcoshalát is. Az újságban látott fénykép persze egyáltalán nem hasonlított a piciny halacs­kára, sokkal inkább valami ormótlan vízilóra. Mindene csupa gömbölyű, púpos, vagy kerek formájú volt. Olyan, amit csak nagyon régi filmvígjátékokban lehet látni. Az viszont igaz, hogy kerek lámpái nagyon barátságos külsőt kölcsönöztek neki. „Hiába, ha Apának ez tetszik, akkor ez tetszik” - gondolta Borzontorz. Arra a kérdésre pedig, hogy ha annyira tetszik, akkor miért nincs nekik olyan, Apa szomorúan azt felelte:

- Azért, kisfiam, mert a Hindustan kormánya pont a másik oldalon van, mint kellene, ezért aztán nálunk nem is kapni, csak a messzi Indiában.

„Micsoda pech” - gondolta Borzontorz és mélyen átérezte Apa szomorúságát, merthogy olyan lábbalhajtós vidámparki járgányt sem lehetet náluk kapni, ami után ő sóvárgott. Mindennek tetejébe szüleit sem tudta rávenni arra, hogy vegyenek otthonra egy saját kukáskocsit, bármilyen lenyűgöző legyen is az. S hogy miért nem, azt is állítólag majd csak felnőtt korában tudja meg...

Az efféle szomorkodás azonban soha nem tart sokáig a férfiak körében. Legfeljebb addig, amíg meg nem pillantják saját autójukat. Merthogy az nem fénykép, meg újságpapír, meg vidámparki ábránd, hanem az maga a káprázat.

Borzontorz meghúzta az ajtó kilincsét. A kocsi halk kattanással tárta fel belsejét. Borzontorz orrát rögtön megcsapta az az illat, amit csak az autójukban lehetett érezni: tisztítószerek, légfrissítő, üléshuzat illata. Ha ez csiklandozta orrát, úgy érezte biztonságban van és hogy szabad, mint a madár. Ha bezárta az autó ajtaját kívül maradt a zaj és a gond, belül pedig Apa és ő, meghitt csendben. Néhány pillanat múlva pedig egészen biztosan kezdetét vette valami „szellő-szárnyán-lebegés”. Moccanniuk sem kellett és mégis utcákon, tájakon suhantak végig, olyan megnyugtatóan ringatózva át a zöttyenőkön, buckákon, kiszáradt tócsákon mintha csak bölcsőben csücsülnének. Egy kattintás és Apa fénnyel árasztotta el a kinti sötétséget; egy másik kattintás és hűs, vagy langymeleg szellő simogatta arcukat; egy harmadik kattintás és kellemes zene töltötte be az utasteret. Apa csak rálépett a pedálra és az autó úgy megira­modott, hogy még a legnagyobb futóbajnok sem érhetett nyomába. Apa ilyenkor olyan erős lett, mint száz és fél ló. (Ebből száz volt az autó, egy fél pedig Apa saját maga.)

- Látod, kisfiam - szokta ilyenkor mondani Apa - csak beülök az autóba és máris gyorsabban száguldok, mint a ifjú koromban, amikor még igencsak jó erőben nyargaltam erdőn-mezőn!

És Borzontorz néha látta is, hogy Apa a volán mögött ülve szintre megfiatalodott. „Idebent mindenki fiatal marad, nem fog rajtunk az idő” - gondolta és még nagyobb csodálattal nézte a fantasztikus szerkezetet.

Történetünk szombat délutánján is ilyen vidám hangulatban kelt útra Apa, Borzontorz és a kocsi. Szabadon és biztonságban száguldottak a város utcáin. Az autó is vidáman, elégedetten duruzsolt; Borzontorz tudta, hogy a kocsikázást az autó is élvezi. Nem zavarhatta meg ezt az meghitt hangulatot semmi, még az sem, hogy az egyik utcasarkon két kortyondi haramia hangosan összeveszett. Az autó csendben felhúzta ablakait, teljesen kizárta ezzel a külső zajokat. Ne kotnyeleskedjen senki bele a férfiak (Apa és Borzontorz) szórakozásába, pihe­nésébe! Ugyanígy gondolta ezt az ablakra tapadókoronggal felerősített, zsinóron himbálózó oroszlán is, akit Apa azért állított szolgálatba, hogy elriassza az autótól a rablókat, tolvajokat és más egyéb gonoszokat. A civódó haramiák utcasarkánál befordulva a himbálózó oroszlán morogva, ijesztő arcot vágva fenyegetően kinézett a hátsó ablakon. Meg is szeppentek menten a rendbontók, s ki-ki gyorsan eliszkolt a maga dolgára. Ezt a példás rendteremtést még a jó öreg, kopottas szőrű, bólogatós kutya (az oroszlán elődje) is megirigyelhette volna, aki bizony sok autót végigszolgált már, s most otthon pihenget Borzontorz játékai között.

- Apa, szerinted a mi autónk az fiú, vagy lány? - kérdezte Borzontorz, miután rájött, hogy ezt a kérdést még nem tisztázta Apával.

- Szerintem nő, pontosabban egy pár éves kislány.

- És miért - kérdezte Borzontorz, aki nem éppen erre a válaszra számított a rengeteg lóerő miatt. No, meg azért sem, mert az autó a legnehezebb feladatok végrehajtásakor sem nyafogott.

- Először is azért, mert Anyának vettük, az ő nevén van... Meg aztán nézd csak meg, mi van itt! - és Apa lehajtotta az Anya üléséhez tartozó napellenzőt. Egy aprócska tükör lapult meg rajta. - Látod, kisfiam, ilyesmit csak a nők csinálnak. Mindig van nála egy tükör a szépítke­zés­hez.

- Lehet, hogy csak kedveskedni akar a nőknek.

- Igazad van - változtatott hirtelen véleményén Apa, látva, hogy Borzontorz sokkal inkább fiúnak szeretné tudni az autójukat. - Most, hogy így mondod, nekem is úgy tűnik: a mi autónk inkább fiú. Egy gáláns lovag, aki előzékeny a hölgyekkel szemben. Még szépítkező tükör is van nála kéznél, csak hogy könnyen elcsábíthassa őket.

Borzontorz mosolyogva vette tudomásul, hogy neki volt igaza.

- A legközelebbi autónkat majd rögtön elnevezzük, ahogy megvesszük - folytatta Apa - és akkor nem lesz vita arról, hogy fiú-e avagy lány!

„Micsoda?!?” - futott át Borzontorz agyán. „Mi az, hogy a legközelebbi autó!?”

- Apa - szólt megszeppenve Borzontorz - hova is megyünk most?

- Csak ide, az autómosóba.

És már meg is állt az autó a benzinkút melletti automata autómosóban. Apa gyorsan kipattant az autóból, hogy befizessen a pénztáros kisasszonynál egy jó kis forró habos mosására. Borzontorz pedig egyedül maradt az autóban.

- Benn akarsz maradni? - kérdezte Apa.

- Ühm - felelte Borzontorz.

- Ha akarsz, akkor átülhetsz az én ülésembe - mondta még Apa, mielőtt becsapta volna az autó ajtaját.

Máskor Borzontorz repülni tudott volna örömében, ha Apa megengedi neki, hogy a vezetői ülésbe üljön, most azonban szontyolodott kedvében azon hirtelenjében ennek sem tudott úgy Isten igazából örülni. De azért átült Apa helyére.

- Szóval el akar adni téged Apa - szólt szomorúan a hűséges masinához, miközben nagy dérrel-dúrral, nagyokat prüszkölve beindult az autómosó. Forró fehér habot fröcskölt az egész kocsira, az orra hegyén lévő dísztől a kipufogócső végéig. Félhomály lett odabent, mint mikor vastag hótakaró borul a zimankós hidegben a morcosan didergő, garázsból kintfelejtett autókra.

És akkor Borzontorz megfogta a kormánykereket.... Az autó motorja felbőgött, az egész test meglódult. A kezes jószággal szinte semmit nem kellett csinálni. Magától fékezett, ha kellett, gondosan kikerülte a döccenőket. Borzontorz csak kormányozott. „Milyen okos autó - gondolta Borzontorz - már annyira ismer minket, hogy magától tud mindent!” Ezt a dicséretet már az okos autó sem állhatta szó nélkül. Bekapcsolta magának a saját rádió-magnóját és ezúttal nem a más által játszott zenét játszotta tovább, meg a más által írt híreket mondta, hanem a saját hangján szólalt meg:

- Üdvözöllek a fedélzeten, Borzontorz! Nem akarok a kapitány dolgába beleszólni, de így: behavazott ablakokkal veszélyes az utazás.

- Igazad van - helyeselt Borzontorz és beletaposott a gázba. - Irány a trópusi eső­erdők vidéke! Ilyenkor az Amazonas környékén jókora esők vannak, majd az lemos.

A kerekek csikorogva kipörögtek, enyhe égett gumiszag csapta meg Borzontorz orrát, aki a hirtelen nagy sebességtől úgy besüppedt az ülésbe, hogy alig bírta felemelni a karját, hogy sebességet váltson. Sietni kellett! A brazil trópusi esőerdők egy picit messze voltak. De Borzontorz és az autó nem ismertek lehetetlent. Hamarosan el is értek a nagy zuhék országába. A gigászi zuhárét mintha dézsából öntötték volna. Hangos kopogással zúdult a víz az autóra. Villámgyorsan oszlott szét a fehér takaró az üvegekről, és a patakzó víz mögött lassan kibontakozott a valóság hullámos képe.

- No, ezzel megvolnánk - szólt az autó bőrig (pontosabban alvázig) ázva, dideregve. - Most hová szeretnél menni?

- Most nem én vagyok a lényeg - felelte Borzontorz - én most a te kedvedet lesem, azt, hogy neked mi a jó.

Borzontorznak nem volt szíve elárulni, hogy azért igyekszik kedvében járni, mert lehet Apa másnap eladja az autót.

- Jaj, de nagyon kedves vagy! Akkor hadd törölközzek meg!

- Menjünk innen az őserdőből az eső és a napfény határára! Ott van a szivárvány. Ha azon átmegyünk kétszer (oda és vissza), az égbolt színes lepedője letörli rólam a vizet.

És már indultak is szélsebesen a Nap irányába. A száguldás alatt hamar elszéledtek fejük felől az esőfelhők. Szinte pillanatok alatt ott álltak a ragyogó kék égbolt határán előttük tornyosuló, ezer színben pompázó égi lepedő előtt. Lassan, óvatosan gurultak be a szivárványba. Amint az autó orra hozzáért zúgva, pörögve kezdte el sikálni a színpompás törölköző az autó minden ízét, porcikáját. Borzontorz óvatosan gurult át a villámgyorsan pörgő színpamacsok között; gyönyörködve bámulta az ablaküvegen és a tetőablakon súrlódó szivárványt. Pár perc múlva - az autó kívánságának megfelelően - tolatva is végig töröltette az egész kocsit még egyszer. Az autó csillogó-villogó testén csak itt-ott maradt egy pár vízcsepp.

- De jól esett, Borzontorz, ez a kis tisztálkodás. Köszönöm!

- Igazán nem tesz semmit! - felelte udvariasan Borzontorz - örülök, hogy végre én is segíthetek neked valamit.

- Már csak a szárítkozás van hátra.

- Akkor irány a forró szavanna - adta ki boldogan a parancsot Borzontorz, hiszen a szavanna vadregényes vidékét ő is nagyon szerette. A vadászó oroszlánok, legelésző zsiráfok és nyar­galó zebrák feje fölött fújó, forró afrikai szelek pedig a lehető legalkalmasabbak voltak arra, hogy felszárítsák az autóról az utolsó cseppeket is. Pár percbe telt csupán, s Borzontorzék nagyokat zötykölődve a végeláthatatlan szavannán porzottak. (Borzontorz a hepe-hupás úton az egyik „hupánál” be is ütötte a kobakját a visszapillantó tükörbe, egy „hepénél” pedig majd­nem beverte az állát a kormányba.) A kocsi körül süvítő szeleknek meg is volt a hatása hamar. A forró levegő elől csak úgy iszkoltak a vízcseppek az ablaküvegen. Nagy igyekeze­tükben itt-ott egymásba kapaszkodtak és úgy csordogáltak tovább. Szakasztott úgy, mint a szomorú emberek arcán a könnycseppek.

Erről aztán ismét eszébe jutott Borzontorznak, hogy Apa lehet eladja az autót, amitől ő is szomorú lett.

- Ne szomorkodj, kiskomám! - biztatta az autó és magától nagyobb sebességre kapcsolt.

A száguldás eredményeképp még gyorsabban száradtak a vízcseppek és furcsamód felfelé kezdtek el szaladni a szélvédőn. Mintha vigasztalásképp „visszafelé sírna” az autó.

„Hátha nem is adja el” - gondolta Borzontorz, majd beletaposott a gázpedálba, hogy még idejében visszaérjen az autómosóba, nehogy Apa észrevegye, hogy kisfia időközben elkalan­dozott őserdőbe, szivárványra, meg szavannára oroszlánok közé. Még a végén megijedne.

Borzontorz éppen idejében érkezett. Apa megitta a kávét a benzinkút pénztáránál és mire kiért a tisztán csillogó-villogó autóhoz már nyoma nem volt a nagy kalandnak. Csak egy kis szomorúságnak.

- Szóval, eladod az autót? - kérdezte Borzontorz olyan szomorúan, ahogy csak tudta.

- Hát persze!

- És kinek?

Apa beindította az autót és gyorsan kihajtott az autómosóból.

- Ki másnak - fordult Borzontorzhoz -, mint neked!

- De nekem nincs annyi pénzem!

- Sebaj! Akkor várunk addig, amíg össze nem gyűjtöd.

És Borzontorz szomorúsága olyan gyorsan tűnt el, mint amilyen gyorsan vált ragyogó tisztává Borzontorzék por és sár lepte öreg autója.

Ha felnősz (beülsz az autóba) tudd: azért utazunk, hogy gyönyörködjünk, hogy lássunk; az autó tehát arra való, hogy beleüljünk, nem arra, hogy átmenjen rajtunk!