Élt egyszer egy apró kis
emberke. Senki nem tudta az igazi nevét, ezért úgy hívták: A
zenemanó. Ez a picike, nagy fülű manó nappal aludt, éjszaka
pedig belopakodott az emberek álmaiba, és dalokat énekelt,
vagy éppen csodaszép dallamokat játszott gitárján. Az emberek
mikor felébredtek, rendszerint nem emlékeztek ezekre az
álmokra, csak örömmel nyújtózkodtak egyet, és ezt mondták: -
Milyen jól aludtam az éjjel!
Azonban volt néhány ember, aki
nem felejtette el a zenemanót, ők, amikor reggel felkeltek, az
első dolguk az volt, hogy leírták azokat a dallamokat, amiket
álmukban hallottak. Ezekből az emberekből lettek később a
zeneszerzők. A manó irigyen figyelte ezeket az embereket, mert
ő azt szerette volna, ha senki sem emlékezik az álmára, és a
zene csak az övé marad. Ezért egyszer panaszhoz ment az
Álomtündérhez, aki az emberek álmaiért volt felelős.
- Mondd meg nekem, hogy miért
engeded az embereknek, hogy emlékezzenek a zenémre? -
követelte mérgesen. Az Álomtündér elmosolyodott. Szerette a
zenemanót, így nem tudott rá haragudni.
- Az emberek nagyon elfáradnak
estére. - mondta. - Tudod, rengeteget dolgoznak, és nagyon
várják már az éjszakát, hogy lepihenhessenek végre. Te
megédesíted az álmaikat, és ők hálásak ezért, még ha nem is
mondják el neked. És van, aki továbbadja azt a csodálatos
zenét, amit tőled hall. Miért irigyled hát tőlük ezt? Hiszen
szebbé teszed ezt a világot!
- Én nem az emberek világát
akarom szebbé tenni. - morgott a zenemanó. - Én az álmokat
akarom megszínesíteni.
- De bolond vagy! - nevetett
az Álomtündér. - Azt hiszed, hogy van különbség az emberek
világa és az álmaik között? De hiszen minden ember azon
dolgozik, hogy az álmait valóra váltsa! És amit te adsz nekik,
az örökre megmarad! Az a sok zene, amit küldesz, az a sok dal,
amit énekelsz, az mind elveszik! Csak az marad meg, amire
emlékeznek. Ezért jó, ha ez emberek emlékeznek az álmukra. Így
van miért dalolnod.
A zenemanó percekig csak
töprengett az Álomtündér szavain, aztán széles mosolyra húzta
a száját. - Akkor ezentúl hangosabban fogok énekelni, hogy
mindenki emlékezzen az álmára.
Az Álomtündér felemelte az
ujját, és intett. - Ne tedd! Énekelj csak halkan, úgyis csak
az hallja meg, aki nem fél az álmaitól. És ne aggódj, aki nem
fél az álmaitól, az megérdemli, hogy hallja az éneked.
Azzal az Álomtündér eltűnt, a
zenemanó pedig a dolgára indult. Úgy elbeszélgették az időt,
hogy észre sem vette, hogy beesteledett.
