- Szomorú vagyok, kedvenc
mókamesterem. - szólt a királyfi. - Vidíts fel engem!
A mókamester felszedelőzködött
a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így
szólt: ‑ Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket,
bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet?
A királyfi fáradtan
legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is
járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak
szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék?
Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele
egy kis vidámságot?
- Mit szólnál egy tükörhöz,
uram? - kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a
kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében
tartott egy parányi tükröcskét.
- Nézz csak bele, gazdám. -
szólt. A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett. - Mit
látsz?
- Magamat. - mondta a
királyfi.
- És még? - türelmetlenkedett
a mókamester. - Nézd meg a szemeidet!
- Szomorú szemek. - mondta a
királyfi. - Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha
eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.
- És hol a Nap? - kérdezte a
mókamester.
- Mögötte.
- Ott van, vagy nincs?
- Ott van, de hát mondtam...
A mókamester felugrott, a
tükröt odaadta a királyfinak.
- És mi lenne, ha elijeszteném
a felhőket? - szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és
kiáltott egy nagyot: - Húúúú!!
A királyfi megijedt,
hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő
arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a
nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos
volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.
- Eltűntek a felhők! -
örvendezett nyomban. - Nézd, hogy süt a Nap!
És valóban, fény gyúlt a
királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.
- Köszönöm, kedves
mókamesterem! - hálálkodott. - Milyen jó, hogy vagy nekem!
A mókamester mosolygott, és
ezt mondta: - Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogy
hogyan kell elűzni a felhőket?
