FANNI ANGYALKÁI

 

Fanninál angyalok jártak az éjjel. A kislány először megijedt, aztán kíváncsian nézte az apró, szárnyas lényeket, ahogy a lámpa körül játszadoztak. Kicsiny, átlátszó szárnyuk volt, mint egy pici fátyol, és halkan zümmögtek. Fanni még sohasem látott hasonlót. Percekig csak csodálkozott, aztán megszólította őket.

- Kik vagytok ti, talán angyalok?

A zümmögés abbamaradt kicsit. Az egyik kisangyal megszeppenve válaszolt.

- Nem akartunk téged felébreszteni. - mondta. - Csak eljöttünk megnézni, hogy mit álmodsz. Nem vettük észre, hogy már nem alszol. Tudod, kisbaba korodban sokszor meglátogattunk. Felemel­tünk, és Álomországba repítettünk.

Fanni megrázta a fejét.

- Nem emlékszem. - mondta. - Kicsi voltam.

Az angyalka felnevetett.

- Pedig nagyon élvezted a repülést! Körbefogtunk, és te csak nevettél. És te is próbálgattad a repülést, mint régen.

- De hát én nem tudok repülni. - csodálkozott Fanni. - Én kislány vagyok.

- Dehogynem tudsz. - szólt most egy másik angyal. - Mindenki tud repülni. Csak el kell képzelned, hogy elindulsz, szárnyalsz a felhők közt, és már repülsz is. A kisbabák tudják ezt, ők látják is az angyalokat, beszélgetni is tudnak velük. Csak mire felnőnek, elfelejtik hogy honnan jöttek. Mert valamikor az emberek is angyalok voltak egykoron, csak most már nem hiszik el.

Fanni elszomorodott.

- És akkor mi lesz velünk? - kérdezte. - Mi lesz az emberekkel?

Az angyalka közelebb libbent, és szárnyacskájával megcsiklandozta a kislány homlokát. - Hát mondd el nekik. - szólt. - Ha felnősz, emlékeztesd őket, hogy hol van az otthonuk. Egyszer csak majd megértik. Csupán nézzenek felfelé, és ott megláthatnak minket.

Fanni tanácstalanul nézte a plafont egy darabig, aztán lelkesen bólogatni kezdett. Az angyal még jó éjszakát kívánt, aztán társaival együtt kirepült az ablakon. Odakint a csillagok várták őket.