A kisfiú egyszer meglátott egy
csodaszép virágot az út szélén. Örömmel felkiáltott, és le
akarta szakítani, de a virág hirtelen kinyitotta a szemét, és
így szólt:
- Fáj az nekem, te kis ember!
A fiúcska megijedt kissé, mert
soha nem látott még beszélő virágot, de kíváncsi is volt, mert
tetszett neki a vékony hangocska. Ezért megkérdezte:
- Fáj, ha leszakítalak?
- Persze hogy fáj. - felelte a
virág. - Ugyanúgy fáj, mint neked, ha elvágod az ujjadat, vagy
beütöd a könyököd. Ha leszakítasz, otthon vázába teszel, még
élni fogok ugyan pár napig, de aztán hamar elhervadok, és
akkor majd nem kellek majd neked. Az emberek csak addig
szeretnek, míg szép vagyok, de arra nem gondolnak, hogy ha nem
szakítanának le, még sokáig szép lehetnék.
A kisfiú elgondolkodott.
- De akkor hogyan mutassam meg
a szüleimnek, hogy milyen szép virágot találtam? Biztos ők is
látni akarnak téged, de nem tudnak eljönni ide.
- Miért akarsz engem
mutogatni? - kérdezte a virág. - Nem elég neked, hogy látsz
engem. Legyen a szépségem a te titkod. Legyen a mi titkunk.
Bármikor kijöhetsz ide, és gyönyörködhetsz bennem, de kérlek
ne szakíts le.
A fiú mérges lett. Már-már
nyúlt volna a virághoz, hogy letépje, de eszébe jutott a
karácsonyfa, amit decemberben állítottak fel a szülei a
nagyszobában. Milyen szomorú volt, amikor lehullottak a
tűlevelei, és ott állt csupaszon, öregen a szobában!
Visszahúzta a kezét.
- Jól van, virág. - mondta. -
Nem téplek le. Többet ér nekem az életed, minthogy
hazavigyelek mutogatni. Majd kijövök minden reggel, és nézlek
egy kicsit, aztán otthon majd lerajzollak. Jó lesz így?
A virág boldogan bólintott,
aztán a Nap felé fordította a szirmait. A kisfiú pedig
ugrándozva szaladt hazafelé.
