|
Bab Berci kinézett az ablakon, és
megcsóválta a fejét. Úgy nézem - mondta magának -, igen
szomorú délutánom van. A válasszal sem sokáig
késlekedett, fölkiáltott: Te oktondi, nem látod a
csurgatott méz napfényt, a boldogan nyújtózkodó
virágokat?! Mitől volna ez szomorú délután? Nem is tudom
- válaszolta magának tétován Bab Berci, s tétovaságra
volt is oka, hiszen az ilyen nyári délutánokon kívánja
az ember, hogy álljon meg az idő, ne moccanjon semmi, és
sokáig ringasson ez a megindító békesség. Ez igaz, de
valami mégis hiányzik ebből a csodadélutánból. Bab Berci
vadul gondolkozott, mi hiányzik. Erősen gyanakszom -
mondta magának -, az a baj, hogy ez a csodadélután nem
ér a szívemig. Úgy bizony! Csak a bőrömig ér. S belül
meg emésztő, hervasztó köd gomolyog, sistereg odabent a
bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor
benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket
hajkurászott a szél, bánatos eső szemerkélt, s én
fölkiáltottam: Micsoda gyönyörű délután! Ha lett volna
ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja:
Eszed tokja! Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így
meg, hogy nem volt ott senki, különösen nem láthatott
bele.
- Állapítsuk meg - mondta hangosan
Bab Berci -, hogy a délutánok csodásságát illetően
egyáltalán nem közömbös, hogy mi van az ember szívében.
Ha ragyog az ember szíve, egy pocsék délután is lehet
gyönyörű, ha meg az ember szíve olyan, mint most az
enyém, akkor süthet hét ágra a nap, lehet mézszínű a
világ, csak pocsék délután az.
De mitől? Mi az ördögtől, amikor
semmiféle sérelem nem ért, nem fáj semmim, emésztésem,
étvágyam példás, jól alszom, jól ébredek... ajaj...
valami bánat úszkál itt a levegőben, valami nagy-nagy
bánat.
- Jajajajaj - hallatszott ekkor
szívet tépőn, mintha maga a levegőben úszkáló bánat
sóhajtott volna.
- Jól éreztem! - kiáltott
felélénkülve Bab Berci, és a hang irányába trappolt.
A patak partján akadt rá az
illetőre. Meglehetősen kacifántos illető volt,
gólyalábú, szögletes vállú meszelőnyél.
- Mondd, te kedves hosszúkás ember
- szólította meg -, te árasztod magadból a szomorúságot?
- Jaj nekem, jaj nekem - riadt meg
a meszelőnyél, és eltakarta arcát.
- Ne jajongj - szólt rá Bab Berci
-, elromlik tőled ez a szép délután.
- Ne haragudj - mondta az idegen -,
de azt hittem, hogy errefelé nem lakik senki. Azért
jöttem ide, hogy ne szomorítsak senkit a bánatommal.
- Olyan nagy a bánatod? - kérdezte
részvevően Bab Berci.
Az idegen lógó orral bólogatott.
- Nem tudnánk rajta közös erővel
segíteni? - reménykedett Bab Berci, de az idegen
ahelyett, hogy hálásan nézett volna rá, bosszúsan
ráncolta a homlokát.
- Nuuszi Kuuszi vagyok - mondta
jelentőségteljesen.
- Én meg Bab Berci - mondta Bab
Berci.
- Jól értetted a nevemet? -
kérdezte fürkésző tekintettel a másik.
- Jól hát - mondta Bab Berci -, azt
mondtad, hogy te vagy Nuuszi Kuuszi.
- Na és?
- Mit na és?
- Sose hallottad ezt a nevet?
Bab Berci gondterhelten meredt maga
elé. Lehet, hogy ez a bánata - gondolta magában -, hogy
még senki sem hallotta a nevét, vagy ha hallotta is,
azonnal elfelejtette.
- Hát izé... - mondta - lehet, hogy
hallottam... talán akkor, amikor az a nagy szél fújt...
Igen, akkor hallottam. Azt fütyülte a szél, hogy
nuuuuuuszikuuuszikuuuuszinuuszi... így valahogy. Nem
tudtam, hogy rólad van szó.
- Pedig biztosan rólam beszélt...
látod, már a szél is. Ő is az én égig érő bánatomat
fütyörészi, pletykálja, szellőzteti.
- Az istenért, miféle égig érő
bánatod van neked?
- Tudd meg, hogy én nem akármelyik
Nuuszi Kuuszi vagyok (ajaj, gondolta Bab Berci, ez azt
képzeli, hogy ez a szélfújta név a leggyakoribb a
világon!), hanem a varázsló Nuuszi Kuuszi.
Bab Berci fejéből ezen nyomban
elpárologtak a tiszteletlen gondolatok, nagyra tátotta
száját, elkerekítette a szemét, révült csodálattal
bámulta a langaléta Nuuszi Kuuszit.
- Varázsló vagy? - kérdezte
áhítattal.
- Az - mondta Nuuszi Kuuszi, és
egyúttal legörbült a szája, a szemét elfátyolozták a
könnyek.
- Akkor meg mit szomorkodsz?! -
kiabált Bab Berci. - Kell neked ennél nagyobb boldogság?
Tudsz varázsolni! Haha, még hogy szomorúság?! Mit tudsz
varázsolni? - kérdezte mohón.
- Mindent - hüppögte a langaléta,
és mutatóujjával egy könnycseppet birizgált a szeme
sarkában.
- Komolyan mondod? Ide tudsz
varázsolni egy tigrist, egy almát vagy egy harapófogót?
Milyen marhaságok jutnak eszembe -
korholta magát Bab Berci -, még hogy harapófogó!
- Mindent - ismételte meg szomorúan
Nuuszi Kuuszi -, hogyha például harapófogót akarsz,
akkor figyelj...
- Állj - kiáltott Bab Berci. - Nem
harapófogót akarok.
- Tulajdonképpen teljesen mindegy,
hogy mit akarsz - mondta csüggedten Nuuszi Kuuszi, de
Bab Berci rá se hederített.
- Fagylaltot is tudsz varázsolni?
- Tudok hát - mondta reménytelenül
Nuuszi Kuuszi.
- Epret is, málnát is, csokoládét
is?
- Vaníliát, puncsot, birsalmát,
amit akarsz. Mindenféle fagylaltot tudok varázsolni.
- Nagyszerű - mondta Bab Berci -,
akkor varázsolj nekem egy epres... Nem! Egy
epres-csokoládés... azazhogy egy
epres-csokoládés-vaníliás-birsalmás... Tudod mit?! Egy
mindenesfagylaltot varázsolj nekem.
- Ajajaj! - mondta Nuuszi Kuuszi.
- Ez most a varázsige, vagy csak
sopánkodsz?
- Még csak sopánkodtam... Arra
kérlek, nagyon gyorsan nyald meg majd a fagylaltodat! És
most figyelj, jön a varázsige. - Széttárta a karját. -
Nuszikuszikuszinuszi, legyen Bab Berci kezében egy
mindenesfagylalt!
Egy sissenés, egy szisszenés, egy
sussanás, egy szusszanás - na és még olyan gyönyörűséget
nem láttál! (Legalábbis fagylaltban.) Egy bohócsapkányi
tölcsérben öklömnyi gombócok garmadája. Fehérek,
halványzöldek, pirosak, sárgák, lilásak, barnák.
- Hahá! - ordított diadalmasan Bab
Berci. - Ezt nézzétek meg! - és kinyújtotta a nyelvét,
hogy megnyalja a csodálatos mindenesfagylaltot, de a
mindenesfagylalt abban a minutában - volt, nincs -
eltűnt, akár a kámfor.
Bab Berci a levegőbe nyalt, majd
megkövülten bámulta a kezét, vagyis hogy inkább a
mindenesfagylalt hűlt helyét bámulta. Ámbátor -
fagylaltról lévén szó - inkább azt kellene mondani, hogy
a mindenesfagylalt melegült helyét bámulta, de ne
cifrázzuk, elég baja van szegény Bab Bercinek anélkül
is.
- Te átkozott himpellér! Mit tettél
a csodák csodája mindenesfagylaltommal?! Szégyelld
magad, Nuuszi Kuuszi! - kiabált Bab Berci sértődötten,
és hátat fordítva a hórihorgas varázslónak, elindult
hazafelé.
De néhány lépés után megállt, mert
meghallotta a szerencsétlen varázsló bánatos
nyöszörgését.
- Na látod, Bab Berci, na látod -
ezt nyöszörögte.
Aha - gondolta Bab Berci -, hát ez
a bánata bibéje! Visszafordult, elillant a haragja,
szánakozva nézte a meggyötört Nuuszi Kuuszit.
- Én figyelmeztettelek -
nyöszörgött az tovább -, hogy gyorsan nyald meg a
fagylaltodat, de te nyalás helyett diadalordítoztál.
- Aha - mondta most már hangosan
Bab Berci -, hát ezért mondtad, hogy mindegy: harapófogó
vagy fagylalt.
Nuuszi Kuuszi szaporán bólogatott,
és hálásan nézett Bab Bercire, hogy íme, szavak nélkül
is megértette, mi az ő nagy bánata. Mert dehogyis akarta
ő eltüntetni Bab Berci csodás mindenesfagylaltját.
Éppen hogy ő lett volna a legboldogabb, ha Bab Berci
szép nyugodtan elnyalogathatja azt a fagylaltóriást. De
mit tegyen, ezzel van megverve, hogy amit varázsol, az
egy szempillantásig létezik csak, s azon nyomban el is
tűnik.
- Hát varázsló vagyok én?! - sírt
Nuuszi Kuuszi, most már nem tartotta vissza a könnyeit,
potyogtak, mint a záporeső. - Kutyagumi vagyok, nem
varázsló!
- Nana, nana, nyugalom, pajtikám -
lapogatta a hátát barátságosan Bab Berci -, gondold csak
meg, hány ember boldog lenne, ha ennyit is tudna
varázsolni. Bukfencet vetne örömében, táncolna, ugrálna.
Döngetné a mellét.
- Persze - mondta csendesen Nuuszi
Kuuszi, és megtörölte a szemét -, ha nem varázsló
volnék, persze hogy bukfenceznék, táncolnék, ugrálnék,
és döngetném a mellem ennyitől is. De az a baj, hogy én
varázsló vagyok... akkor pedig... - elhallgatott, és
újra csak záporeső módjára rázendített.
- Ne sírj - mondta Bab Berci, de
közben neki is elcsuklott a hangja, fészkelődni kezdett
egy könnycsepp a szeme sarkában, hogyne fészkelődött
volna, amikor egy ilyen kacifántosan szerencsétlen
varázslóval hozta össze a sors. Egymás nyakába borultak,
és sírt Bab Berci is, mint a záporeső.
- Nagyon kedves tőled, hogy együtt
sírsz velem - szipogta Nuuszi Kuuszi.
- Szóra sem érdemes - szipogta
vissza Bab Berci -, amúgy is olyan szomorú délutánom
volt.
Hüppögtek, zokogtak. És szó, ami
szó, a közös sírástól könnyebbedni kezdett a szívük.
Nocsak! Lehet, hogy akik ilyen szépen tudnak együtt
sírni, azok később majd ki is találnak valami okosat?
| 
