|
Bab Berci feddőn nézett a kőre.
- Egy kődarab ne beszéljen - mondta
és megborzongott.
- Mit fintorogsz, reszketsz,
rázkódgatsz? - morgott a kő. - Ahelyett hogy boldog
lennél, mert megszólítottalak. Mondj valakit, aki azzal
dicsekedhet, hogy megszólította egy kő!
- Na, éppen ez az! - mondta Bab
Berci. - Valami suskus van ebben. Varázslat. Ármány.
Rontás. Valami rossz szellem bújt meg benned. Egy
boszorkány, egy dzsinn!
- Hólyag - mondta csendesen a kő.
- Mit mondtál? - kérdezte Bab
Berci, mintha bizony nem értette volna, s közben azt
latolgatta, elfusson-e.
A kő azonban mély hallgatásba
burkolózott.
Bab Berci elnézte a kőgörgeteges
hegyoldalt. Kő kő hátán. És mindegyik hallgat, csak
éppen ez az egy szólal meg. Azaz most már ez sem.
Bab Berci megszeppent. Melyik is
volt az a kő, amelyik megszólalt?
- Hé, mondj valamit! - kiáltotta
Bab Berci.
De a kőgörgeteges hegyoldal
hallgatott, félelmetes hallgatással.
- Mi az? Megsértődtél? - kérdezte
Bab Berci. - Kérlek, ne haragudj! Inkább elhiszem, hogy
nem bújt meg benned semmiféle rossz szellem. Megkövetem
kőségedet.
A kő vérig sértődhetett, mert most
sem szólalt meg.
- Vedd tudomásul - mondta dühösen
Bab Berci -, ha egy kő egyszer megszólal, akkor nem
szabad utána örökre elhallgatnia! Az visszaélés a
bizalommal!
- Bizalom? Miféle bizalom? -
szólalt meg újra morgolódva a kő. - Itt fekszem
évezredek óta, soha senkihez egy kukkot sem szóltam, s
amikor végre nagy nehezen rászánom magam, az illető
lerossz-szellemez, leboszorkányoz, ledzsinnez! Ez neked
bizalom?!
- Már mondtam egyszer, hogy ne
haragudj! Mondd meg, mit szeretnél?
- Vigyél el engem innen - mondta a
kő.
Bab Berci fölkapta a követ, a hóna
alá csapta.
- Elég nehéz vagy - mondta.
- Ugyan, még hogy nehéz! -
méltatlankodott a kő. - Láttál volna egymillió évvel
ezelőtt. Hatalmas voltam, és méltóságteljes.
Századmagaddal sem tudtál volna megmozdítani.
- És mitől fogytál le ennyire?
- Fagyok pattogtattak, vizek
repesztgettek, szelek koptatgattak. Tudod, attól félek,
hogy egykettőre egészen elkopok, nem marad más belőlem,
csak egy aprócska porszem, és kedvére hord a szél,
amerre akar.
- Repülni, az se kutya! - mondta
Bab Berci.
- Ugyan, kérlek! Repültem én már!
Lebegtem, izzottam, iszonyú súlyoktól zsugorodtam,
robbantam, lávaként zúdultam, szálltam, robogtam
kőgörgetegekben... Egyáltalán, nagyon szép ifjúságom
volt. De most már egymillió éve csak kopok, fogyok,
porlok. Ötezer évvel ezelőtt még faraghattak volna
belőlem egy óriási oszlopot, tarthattam volna egy
templom kapuját, vagy hirdethettem volna a hősök
emlékét. Kétezer éve még odaillettem volna egy
bevehetetlen vár legerősebb bástyájának ormára, ezer éve
is mi minden lehetett volna belőlem. Most meg, nézz
rám... siralmas... de talán közkatonának még jó leszek.
Azt szeretném, ha beépítenél a házadba. A többi kő közé.
- Ajaj! - vakargatta a fejét Bab
Berci. - Az a bökkenő, hogy a házam háncsból készült.
Sajnos egy fia kő sincs benne.
- Akkor találj ki nekem valami
foglalkozást. Csinálni szeretnék valamit.
Bab Berci a kővel a hóna alatt
hosszasan elgondolkozott.
- Hát nem is tudom - motyogta. -
Talán levélnehezéknek használhatnálak... Az igaz ugyan,
hogy egyáltalán nem kapok leveleket. De ne búsulj, majd
kitalálunk valamit.
Hazaért háncsházába, a követ az
ablakba tette. A kő kibámult az ablakon, és azt
kérdezte:
- Azok mik?
- Virágok - mondta Bab Berci, mert
virágok virítottak az ablaka alatt.
- Na, megvan! - kiáltott fel a kő.
- Virág szeretnék lenni!
- Megkergültél - nevetett Bab Berci
-, hogy képzeled?! Nem látod, hogy a virágok puha,
könnyed, színes szirmokból, törékeny porzókból, kecses
bibékből vannak? Nedv kering bennük. Élnek. Ha rájuk fúj
a szél, lengedeznek.
- Akkor is virág akarok lenni! -
mondta a kő.
- Bolond vagy - dohogott Bab Berci,
de bent a szíve közepében valami megsajdult, ajaj, te
féleszű, korholta magát, csak nem fogod megsajnálni ezt
a követ, hiszen lehetetlent kíván. De dohoghatott,
moroghatott, mert akkor már megsajnálta. Mert lehet,
hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben
virág szeretne lenni szegény... Mit csináljak? -
tűnődött Bab Berci. Ha valakitől tanácsot kérhetne... De
kitől? Hiszen az egyetlen rigorózus, mogorva, ellenséges
tekintetű Rimapénteki Rimai Péntekh jöhet csak szóba,
mert ugye az öreg bohócot meg a Fiút nagy ívben el kell
kerülni, más meg nem lakik a közelben.
Ha nincs más, nincs más - gondolta
nagy elhatározással Bab Berci. - Elmegyek Rimapénteki
Rimai Péntekhhez.
Jól kilépett, így aztán
félórácskába sem telt, máris ott állt Rimapénteki Rimai
Péntekh gerendákból rótt háza előtt, és kissé
megszeppenten kopogott az ajtón.
- Ki az már megint?! - morgott
odabent Rimapénteki Rimai Péntekh, résnyire kinyitotta
az ajtót, kinézett. - Na persze, megint te! Gondolhattam
volna!
- Hogyhogy megint - motyogott Bab
Berci -, amikor másfél évvel ezelőtt voltam itt
utoljára?
Rimapénteki Rimai Péntekh ügyet sem
vetett a közbeszólásra.
- Nem látod, hogy éppen a munka
dandárjában vagyok? - mondta, és fölfelé bökött az
ujjával.
Hogyne látta volna Bab Berci, de
még mennyire, hogy látta. Úgy füstölt a fából rótt ház
kéménye, mint egy tűzhányó krátere. Ezzel is jelezvén,
hogy gazdája most odabent kever, kavar, vegyít,
kotyvaszt és főz, ne merje senki zavarni.
- Ne haragudj, csak arról van szó -
motyogta Bab Berci -, hogy egy kő...
Rimapénteki Rimai Péntekh azonban
kegyetlenül közbevágott:
- Kő, kő! Én itt az emberiség
érdekében éjt nappallá téve gürcölök, te meg
ostobaságokkal zargatsz... Még hogy kő!
Bumm, becsapta az ajtót!
Bab Berci roggyantan állt odakint,
és azt hajtogatta:
- Minek jöttem én ide, minek jöttem
én ide... - és aztán fölkiáltott: - Hopp! Ezért!
Mert meglátta Rimapénteki Rimai
Péntekh ajtófélfájának felső végét. Az építőmester -
lehet, hogy maga Rimapénteki Rimai Péntekh? - az
ajtófélfa végére egy gyönyörű, fából faragott virágot
ügyeskedett.
- Ez az! - mondta Bab Berci. -
Köszönöm - tette hozzá ordítva, és már nyargalt is haza
a rejtett erdei ösvényen.
Olyan pompázatos virágot farag ő
abból a kőből, hogy hét nyelven beszél! Csak a háza
előtt lassított kicsit gondolatai meg léptei iramán is.
Hej! És mi vagyok én? Kőfaragó? Vagy netalántán
szobrászművész? Te! Hiszen még sohasem volt véső a
kezedben! Nemhogy virágot, még egy krumplit sem tudsz
rendesen kifaragni! Ugyan már - gondolta -, majd
megtanulok követ faragni. Nem olyan nagy ördöngösség az!
Ezzel lábujjhegyen belopakodott az ajtón, hátha
szundikál a kő, nem akarta zavarni. De a kő nem
szundikált, nagyon is éber volt.
- Virág akarok lenni! Nem hallod?
Virág! - kiáltotta Bab Bercinek.
Bab Berci csak morgott valamit
biztatásféleképp, a szerszámosládája mélyéről előkotort
egy vésőt meg egy kalapácsot, és uzsgyi, kislisszant az
ajtón. Ment egyenesen a kőgörgeteges hegyoldalhoz.
Mélyen meghajolt a kövek előtt.
- Tisztelt kő urak - mondta -,
elnézéseteket kérem, de én most kőfaragni szeretnék
tanulni rajtatok. Akinek ellenvéleménye van, szóljon.
A kövek hallgattak.
Akkor jó - gondolta Bab Berci,
odaballagott egy akkoraforma kőhöz, mint az övé, és
megpróbált belőle virágot faragni.
Na de ki gondolta ezt? Hogy a
kőfaragás ilyen bonyodalmas mesterség. Azt hiszitek, úgy
reped az a fránya kő, ahogy az ember szeretné? Dehogy
úgy reped! Vagy hogy reped egyáltalán? Dehogy reped!
Szikrázik, porzik, serceg, úgy eldobja a vésőt, mint a
sicc. Nesze neked, Bab Berci! De Bab Berci csak nem
hagyta abba. Egyik kezét a véső törte föl, másikat a
kalapács, a mutatóujja meg a hüvelykujja körmére is
odasózott egy-egy jó nagyot, lilállottak, sajogtak a
körmei, de csak dolgozott napestig. Aztán másnap is,
harmadnap is. Kövek garmadája maradt mögötte
elrepesztetten, megcsonkítottan, szétfarigcsáltan. De a
tizedik napon már sikerült valamelyes virágformát
kifaragnia. Kicsit suta volt, esetlen, de ha valaki
jobban megnézte, könnyen rájöhetett: az virág akar
lenni. Bab Berci elszántan dolgozott tovább, s egyszer
csak azt vette észre, hogy a kőgörgeteges hegyoldal
olyan, mint egy sóbálvánnyá változtatott virágoskert.
Bab Berci könnyed kőszirmokat, kőbibéket és kőporzókat
faragott, akármelyik kőfaragónak a becsületére vált
volna.
- Akkor most elérkezett a nagy nap
- mondta Bab Berci a kőnek.
- Miféle nagy nap? - siránkozott a
kő. - Hetek óta mondogatom, hogy virág szeretnék lenni,
és te a füled botját se mozdítod. Kegyetlen alak vagy,
egy csipetnyit sem törődsz velem.
- És ez mi? - mutatta Bab Berci a
kezét a kőnek. A föltört tenyerét, a lilára kalapált
körmeit.
- Ez mind miattad van - mondta. -
Mert virágot akarok faragni belőled. Jól tűröd a
fájdalmat?
- Bármilyen fájdalmat elviselek, ha
virág lehetek - mondta a kő.
- Nahát akkor ide süss! - mondta
Bab Berci, és nekilátott.
Véste, püfölte, faragta a követ. Az
meg sikongatott, nevetgélt, jajgatott, már attól
függően, hogy csiklandozta vagy fájdalmat okozott neki
Bab Berci vésője.
De amikor megnézte magát a
tükörben, egyszeriben elfelejtette minden fájdalmát.
- Ez én volnék? De hiszen ez
csodálatos! Köszönöm neked, Bab Berci! Éppen ilyen
akartam lenni.
Boldogan s nagy egyetértésben
teltek a napok, a kővirág büszkén feszített az ablakban,
s arra gondolt, hogy a kinti virágok bizonyára
irigykednek, ha netalántán fölpillantanak Bab Berci
ablakába. De erről soha nem bizonyosodott meg, lehet,
hogy a kinti virágok észrevették őt, de az is lehet,
hogy nem. Élték mindennapi életüket, örültek a
napfénynek, esőnek, olykor még a szélnek is, mert a
szélben kedvükre táncolhattak, hajladozhattak.
És aztán - nyár vége felé -
szomorkás, ünnepélyes hangulat telepedett a kertre, a
virágok szirma összezsugorodott, elszíneződött, eljött a
hervadás ideje, a fáradt szirmok ellengtek, és a földhöz
simultak.
A kővirág csak hallgatott, szelíd
bánat töltötte el. Egy szép napon aztán észrevette, hogy
nincs már a kertben egyetlen virág sem, csak ő virul Bab
Berci ablakában.
- Mind elhervadtak a virágok -
mondta Bab Bercinek.
Bab Berci gyanakodva kapta föl a
fejét.
- Na és - mondta -, örülj neki,
hogy te virulsz és pompázol.
A virág egy darabig hallgatott,
aztán csendesen így szólt:
- Kedves Berci, ne haragudj! Én is
szeretnék elhervadni.
Bab Berci lehajtotta a fejét.
- Talán az volna a legjobb, ha
fognám a kalapácsot, és összetörnélek - mondta, de egy
csöpp harag sem volt a hangjában. - Tudod mit,
visszaviszlek a kövek közé, ahonnan hoztalak.
Hóna alá kapta, visszavitte a
kőgörgeteges hegyoldalba.
- Itt aztán majd elhervadsz. Lehet,
hogy ezer év is kell hozzá - mondta -, amíg egyetlen
porszem leszel. És akkor majd talán igazi virág is lehet
belőled.
Hátat fordított, nem köszönt,
vissza se nézett, ment egyenesen haza. És maga sem
tudta, miért, nagyon fájt a szíve. Vajon miért
fájhatott?
| 
