Bab Berci a városban

Bab Berci hanyatt fekve bámulta a bárányfelhőket. Nagyon elégedett volt. Majdhogynem boldog. Ajaj - gondolta -, ha én ilyen boldogféle vagyok, annak nem lehet jó vége. Na ugye, megmondtam! - Pedig csak egy papírfecnit látott meg odafönn a levegőben. Honnan gondolta, honnan se, hogy ez a fecni véget vet a nyugalmának, nem tudni, de akár hiszitek, akár nem, úgy történt. Éppen Bab Berci lába elé libbent a cédula. Persze üzenet volt rajta. Ez: „Bab Berci, segíts rajtam! L. L.”

Na, szegény Lapázi Lopez, hát elérte a végzet - szomorkodott Bab Berci, mert rögtön tudta, nem lehet más ez az L. L., csakis Lapázi Lopez ellentolvajnagy. Aki azért kapta ezt a magas, tengerészetibe oltott tolvajrangot, mert ő volt a világ egyetlen besurranó tolvaja, azaz, ha úgy adódott, betörője, aki nem vitt, hanem hozott. Azaz cselekményeinek nem károsultjai voltak, hanem hasznosultjai.

- Én mondtam neki, hogy az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni - mondta Bab Berci a cédulának.

A cédula bölcsen hallgatott, Bab Berci meg, mi tagadás, kibúvókat keresett. Mert nagyon nem fűlt a foga ehhez a segítéshez. Nem mintha nem kedvelte volna Lapázi Lopezt, szó se róla, csak most éppen heverészni meg bárányfelhőket bámulni volt kedve.

Már az nagyon szép tőlem, hogy egyáltalán rájöttem, ki az az L. L. Rimapénteki Rimai Péntekh például akkor se jött volna rá, ha ezer cédulát libegtet elébe a szél. Az igaz - mondta odabent az a másik Bab Berci, aki tudta, hogy úgysem lehet kibújni a feladat alól -, de Rimapénteki Rimai Péntekh nem is ismeri Lapázi Lopezt. Akkor meg... - kutatott tovább a kibúvó után Bab Berci - na igen! Hogy segítsek rajta, amikor nem írta meg, hol van! Erre az odabenti Bab Berci már meg sem szólalt, hiszen hol lenne másutt szerencsétlen Lapázi Lopez, mint a börtönben.

- Na jó, megyek - mormogta durcásan Bab Berci, és már indult volna, de ez a mai nap, úgy látszik, nemcsak a bárányfelhőnézésnek nem kedvezett, hanem az indulásnak se.

- Jaj nekem, jaj nekem! - hozta a panaszos hangot a szél.

Bab Berci összerezzent, de félig-meddig meg is nyugodott azonnal, mert megismerte Lembozó Lengubozó hangját. Na, akkor ebbe nem kell beleavatkoznom - gondolta. Joggal gondolta, hiszen Lembozó Lengubozó maga parancsolt rá annak idején, hogy nagy ívben kerülje el őt Bab Berci. Nehogy a Fiú megtudja, hogy két embernél több létezik a világon.

- Ha a szemed elé kerülhetnék, megkérdezném, hogy miért jaj neked, de így nem tehetem - tárta szét a kezét, és szégyen ide, szégyen oda, egy picurka káröröm is motozott benne. - Isten veled, szegény, jajjalbélelt Lembozó. Na de nem addig a’! Mit kiabál most Lembozó Lengubozó? Azt, hogy:

- Bab Berci, hé, Bab Berci, segíts!

Ajaj, név szerint! Akkor ma kijutott nekem. Lecövekelt, és átkiáltott a bokrokon:

- Hát a szemed elé kerülhetek?

- Ne gúnyolódj velem, ne gúnyolódj - mondta sírósan Lembozó Lengubozó, s ahogy botjára támaszkodva közeledett, Bab Berci döbbenten látta, mennyire megvénült. Bizony, alig vonszolta magát szegény. És ami még furcsább volt, nem volt ott körülötte a Fiú. Csak nem? Csak nem a Fiúnak van valami baja? Az öreg elé futott.

- Hol a Fiú?

Lembozó Lengubozó behúzta a nyakát.

- Megszökött.

- Na, hála istennek! - sóhajtott megkönnyebbülten Bab Berci.

Az öregember nem szólt semmit, lehajtotta a fejét.

Megérdemelnéd, hogy megszidjalak - gondolta szelíden Bab Berci -, még hogy úgy nevelni valakit, hogy sose találkozzon senki emberfiával, mert úgy csalódás sem éri! Micsoda balga elképzelés!

- Nagyon kérlek - rebegte az öreg -, menj utána, keresd meg. Vigyázz rá egy kicsit. Hiszen nem tud a világról semmit. Gúnyt űznek belőle, járatják vele a bolondját.

- Amúgy is a városba kell mennem - mondta Bab Berci.

- Mennék én magam is - hálálkodott Lembozó Lengubozó -, de látod, elhagy már az erőm.

Bab Berci elindult végre. Egy darabig a patakkal együtt kanyargott, aztán nekivágott a hegynek, átkelt a gerincen, és leereszkedett a másik oldalon. Nemsokára látta a város tornyait, a gyárkéményeket, az emeletes házakat, meghallotta a zakatolást, nyisszegést, surrogást, sivítást, füstszagot érzett, kénszagot érzett, klórszagot érzett.

- Légy üdvöz, város! - mondta.

De a város nem válaszolt, csak búgott, csak zúgott, csak berregett, kerregett, eregette magából a rossz gázokat, gőzöket, és valami furcsa, bizsergető feszültség áradt belőle, valami különös, amilyent Bab Berci még sohasem tapasztalt.

Még közelebbről már az is látszott, miért nem válaszolt az üdvözlésre a város. Mert katonák, poroszlók, rendérek és csöndérek hada árasztotta el. Vonultak jobbra, vonultak balra, vonultak föl, vonultak le, csoportosan, egyesével, párosával, lovon, kocsin, tankon, melyik hogyan, egyiknek előre a szuronya, a másiknak hátra. Bumm-bumm, a csizmatalpak, bimm-bumm, a bakancsok, jajgatott az aszfalt, a macskakő, a keramit.

A falhoz simulva osont Bab Berci, és a falhoz simulva osont minden járókelő.

- Mi készül itt, kérem? - kérdezte Bab Berci egy jóravaló, ijedt öregtől.

- Ha én azt tudnám, kedves uram - suttogott az öreg, és szemügyre vette Bab Bercit. Látta, hogy ez bizony egy jóravaló, nagy orrú ember. Nem kell tőle félni. Folytatta hát: - Az biztos, hogy jóra nem számíthatunk. A mi széllelbélelt királynőnk, Utolsó Szaurella eszelhetett ki megint valamit.

- Utolsó Szaurella? - csodálkozott Bab Berci.

- Az úr talán idegen itt? Hát tudja meg akkor, hogy a mi királynőnk Utolsó Szaurella. A Bronto családból. Szóval Brontoházi Szaurella. És tizenharmadik lenne e néven, de babonás, és ezért Utolsónak hívatja magát. Rendeletileg megtiltotta, hogy ezután bárkit is Szaurellára kereszteljenek.

- Talán a rendelet megszegőit keresik a csöndérek, rendérek, katonák és poroszlók.

- Nem hinném - mondta az öreg -, ki az az őrült, aki Szaurellának akarja hívni a lányát. Hogyisne! Ej, ez a mi habókos királynőnk! - Suttogóra fogta: - Abba habókosodott bele, hogy csúf, mint egy denevér. Ilyen csúnya nőt maga még nem látott!

- Nem is akarok - mondta sietve Bab Berci, és ijedten röpködött a tekintete csöndérről poroszlóra, poroszlóról katonára. Mert eszébe jutott a Fiú. Na, szegény! - Mondja - fordult az öreghez -, nem látott mostanában egy idegen, tizennyolc éves forma, magas, szőke fiút?

- Magas szőkét?

- A szeme olyan kék, mint a nefelejcs.

Az öreg csillogni kezdett.

- Istenuccse, maga a csodafickóról beszél.

- Miféle csodafickóról? - gyanakodott Bab Berci.

- Nahát, azt látnia kellett volna! Jött ez a nefelejcskék szemű fiú az utcán, és ujjongva odarohant minden szembejövőhöz, megölelte, és boldogan kiabált, hogy még egy ember, még egy ember, itt is egy ember!

- Ajaj - mondta Bab Berci -, ő az! És rossz vége lett a nagy ujjongásnak, igaz? Meggyűlt a baja az emberekkel.

- Még hogy rossz vége! Maga még olyat nem látott! Mindenkire ráragadt a fiú boldogsága, az egész utca ujjongva kiáltozott, megálltak a buszok, a villamosok, az emberek mind köréje tódultak, nemsokára zenész is került, rázendített. Soha olyan utcabált! Pörögtek a házi­asszonyok, úszott utánuk a tömött bevásárlószatyor, bokáztak a járni is alig tudó öregek, én is roptam, mint a veszekedett fene, ropta mindenki. Még a rendérek, csöndérek, katonák és poroszlók is. Én mondom magának, ilyen jó napja száz éve nem volt ennek a városnak.

- És aztán hova lett a Fiú?

- Nem tudom. Mire abbahagytuk a táncot, már nem láttam.

- Ha ilyen híres ember lett, csak a nyomára akadok - mondta Bab Berci vidáman, és elbúcsúzott. Fütyörészve indult a börtön felé, mint aki most már nem fél se csöndértől, se rendértől, se poroszlótól. Lássuk azt a Lapázi Lopezt!

Ámde hogy eljusson a börtönhöz, át kellett mennie azon a parkon, ahol annak idején egy poroszló elkapta őt, s mivelhogy nem volt se padra ülési, se padról felállási engedélye, dutyiba zárta. Ettől az emléktől Bab Berci azon nyomban hamisan kezdett fütyülni. Sőt aztán még a hamis fütty is a torkán akadt. Mert a pad felől, ahol annak idején ült, földöntúli fény szivárgott. Szivárványszínekben villództak a fák, a bokrok levelei, a fűszálak mind, mind egy finom mívű ékszer. Bab Berci óvatosan kilesett egy sziporkázó bokor mögül, és földbe gyökerezett a lába. Kit lát az egykori padján ülni? A Fiút. De nem egyedül ám! Szemben ül vele egy lány, fogják egymás kezét, és réveteg mosollyal, mintha kútba bámulnának, nézik egymást. Ezek szerelmesek, semmi kétség! De annyira szerelmesek, hogy fénylenek tőle. Mert mondanom sem kell, belőlük áradt a fény, az ő szerelmük ragyogta tele a világot.

Hát most mit csináljak? - gondolkozott Bab Berci. - Illik, nem illik, oda kell mennem. - Közeledett.

- Halló! - mondta. Aztán hangosabban: - Hé, Fiú! - Majd ordítva: - Figyelj ide, Fiú!

De azok ketten erre sem ocsúdtak.

Mit volt mit tenni, Bab Berci megrázta a Fiú vállát. Végre fölnézett.

- Csak azt akarom mondani, hogy apád nagyon aggódik érted - mondta Bab Berci.

- Honnan ismered az apámat?

- Ott lakom, ahol ti. Ismerlek kisgyerek korod óta. Csak Lembozó Lengubozó megtiltotta, hogy találkozzunk. Bab Berci vagyok.

- És mondd, Bab Berci, te tudtad, hogy a világ tele van emberekkel?

- Tudtam - mondta restelkedve Bab Berci.

- Azt is tudtad, hogy lányok is vannak?

- Ühüm.

Behúzta a nyakát, mert szemrehányást várt. A Fiúnak azonban esze ágában sem volt szemrehányást tenni. A lány felé fordult, és átszellemült hangon kérdezte:

- És azt is tudtad, hogy Bedebunk Sária is a világon van?

- Ki az a Bedebunk Sária? - kérdezte ostobán Bab Berci.

- Én vagyok Bedebunk Sária - csilingelte a lány. - Ámi Lajos keresztlánya vagyok, és ennek a fiúnak az örök szerelme.

Világított mind a harminchárom szeplője, mint egy-egy szentjánosbogár, vörösesbarna haja göndörkéiből szikrák pattogtak. Sistergett a kezük, amikor újra összeért.

- Ne feledkezz meg apádról! - ordította Bab Berci, de ordíthatott, ahogy akart, azok ketten már nem hallották. Elmerültek a ragyogásban.

Mit ordítozok én itt - legyintett Bab Berci -, hiszen ha van szeme Lembozó Lengubozónak, akkor ezt a fényt ezer kilométerről is észre kell vennie.

Kiballagott a parkból, most már tényleg itt az ideje, hogy Lapázi Lopezzel foglalkozzon. Ment az utcán a falhoz lapulva. Mert egyre több lett a rendér, a csöndér, a poroszló, a katona. És bármilyen furcsa, a csúnya nő is egyre több lett. Ennyi csúnya nőt még soha nem látott egy rakáson. Bepillantott egy ablakon, na végre - mondta -, mert három gyönyörű kis leányzó üldögélt odabent a tükör előtt. Klárika, Márika és Fánika. Bab Berci kedvtelve nyomta az orrát az ablaküvegnek. Olyan szépek ugyan nem vagytok, mint Bedebunk Sária, de mégis öröm rátok nézni ez után a sok világcsúfja után. Így motyogott, csak úgy magának. De egykettőre torkára forrt a motyogás, amikor meglátta, hogy mit csinál Klárika, Márika és Fánika. Képzeljétek: rútítkoztak! Ráncokat föstöttek a homlokukra meg a szemük sarkába, feketítették a fogaikat, Márika még egy kis bajuszt is ragasztott magának, fúj, de randa, Fánika az orrát hosszítgatta egy kis gyurmával, hú, akár egy boszorkány, Klárika a száját ferdítgette, és sárgította arca hetyke, piros rózsáját. Aztán feketébe meg barnába öltöztek, ligő-lógó ruhákba, mellüket behúzták, hasukat kinyomták, meggörbültek, sántikáltak. Kicsoszogott három csúf vénség a rútítkozóból.

Talán maszkabál lesz. De miért öltözik mindenki csúnya nőnek? Bab Berci nagyon nem értette.

Még szerencse, hogy odaért a börtönhöz, abbahagyhatta a fejtörést. Már a rútítkozást illető fejtörést. Mert azonnal bele kellett kezdenie a másik fejtörésbe: hogyan szabadítja ki Lapázi Lopezt? Még szerencse, hogy az ellentolvajnagy éppen kinézett a rácson.

- Isten hozott, Bab Berci! - kiáltotta boldogan.

- Ne ordíts, te szerencsétlen! - húzta be a nyakát Bab Berci, és körbepillantott a sok rendérre, csöndérre, poroszlóra és katonára. De azok rá se hederítettek.

- Ne félj semmit, nem törődik velünk senki.

- Majd mindjárt jön a börtönőr a somfa bottal.

- Dehogy jön! Mással van elfoglalva. A feleségének meg a lányának segít.

- Mit csinálnak?

- Rútítkoznak.

Ajaj, hát ezek is! Itt mindenki megbolondult?!

- Bab Berci, ugye, segítesz rajtam - mondta reménykedve Lapázi Lopez.

- Hányszor mondtam neked, hogy nem lehet az emberekkel büntetlenül jót tenni - lobogott Bab Berci.

- Nem prédikációra van szükségem, segítségre.

- Az igaz - csöndesedett le Bab Berci -, de hogyan segítsek?

- Mondd el nekik az igazságot.

- Nem jó, az igazság érdekli őket legkevésbé - mondta Bab Berci. - De azért megpróbálom.

Megkerülte a börtönt, odaballagott a főkapuhoz. Már éppen csöngetni akart, amikor észre­vette, hogy nincs rá szükség, a kapu nyitva van. Bement. A börtönudvaron ott ült a börtön­poroszló felesége meg a lánya, előttük asztalka, az asztalkán festékek, ragasztók, írok, zsírok, kencék. S körülöttük ugrált a poroszló.

- Ide még egy ráncot! Ide egy kis feketét. Neked nagyon csúnyának kell lenned, hiszen szépségversenyt nyertél - mondta a lányának, és kapkodott, matatott izgatottan.

- Jó napot! - köszönt Bab Berci.

- Mi az, már doboltak? - kapta fel a fejét rémülten a poroszló. - Ja, te vagy - nézett Bab Bercire -, ne ijesztgess!

- Én csak azt szeretném - kezdett bele Bab Berci, de belekezdhetett ötvenszer is, nem törődtek vele.

Hát, ha rám se bagóztok, akkor önállósítom magam - gondolta, és ment egyenesen a börtönbe, meg sem állt Lapázi Lopez cellájáig. Ismerte a járást, hiszen kapott itt egypárat a somfa pálcával. A cella zárjában benne volt a kulcs. Nyikerinyekeri, már nyitotta is Bab Berci. Lapázi Lopez a nyakába borult. Indultak kifelé. Az udvaron határozottan, keményen lépkedtek. Még köszöntek is a poroszlónak.

- A sohaviszontnemlátásra! - mondták.

A poroszló nem ért rá rájuk nézni, mert boldogan bámulta a kész művet: rúton-rút feleségét és csúfon-csúf leányát.

Bab Berci és Lapázi Lopez kisétáltak a vaskapun. Már éppen egy mélyet akartak lélegezni a szabadság levegőjéből, amikor rapapam-papapam, megszólalt egy dob. Aztán a kikiáltó:

- Közhírré tétetik, hogy feje vétetik mindazon fehérszemélynek, aki szebb merészel lenni, mint a mi csodálatra méltó felséges Utolsó Szaurella királynőnk. A szépségvizsgáló bizottság munkáját mindenki segíteni köteles, mert ellenkező esetben nemre, korra és rangra való tekintet nélkül huszonöt veretik rá, lába spanyolcsizmába húzatik, hüvelykje szorítóba tétetik, és babra térdepeltettetik.

És nyomatéknak egy rövidet dobolt a dobos: rapapam. Azzal ment tovább.

A rendérek, csöndérek, katonák, poroszlók jártak házról házra. Persze csupa ferde szájú, leffedt ajkú, lógó orrú, ránc szántotta, sápadtsárga boszorkányt találtak mindenütt.

- Tényleg utolsó ez az Utolsó Szaurella - mondta Bab Berci, majd azon nyomban meghűlt benne a vér. - Gyere, fussunk! - kiáltott oda Lapázi Lopeznek, és már rohant is. Hát persze! Bedebunk Sária! Hiszen se hall, se lát a szerelemtől, neki biztos nem jutott eszébe, hogy egy kis feketét kenjen magára, hogy lengő szőrszálakat ragasszon az állára, gyerünk, fussunk, hátha még megmenthetjük!

De elkéstek.

Fegyveresek vették körül Bedebunk Sáriát, a Fiút meg vagy tízen fogták, és éppen azt mondta neki a főporoszló:

- Ha tovább ugrálsz, huszonöt veretik rád, lábodra spanyolcsizma húzatik, hüvelykedre szorító tétetik, és ráadásul babra térdepeltettetsz. Vigyétek a lányt!

Vitték.

Nagy-nagy szürkeség maradt utána.

Bab Berci magához ölelte a Fiút.

- Na, ne bőgj! - mondta neki. - Micsoda legény vagy!

- Nem érted, hogy megölik? - zokogott a Fiú.

- Majd kitalálunk valamit, ne félj - mondta Lapázi Lopez, és rémülten nézett Bab Bercire. Azt kérdezte a tekintete: mit tudunk kitalálni?

- Segítségre van szükségünk - mondta Bab Berci. - Csak az a kérdés, hogyan üzenjünk a bará­tainknak. - Ráncolta a homlokát, majd kisvártatva felkiáltott: - Megvan! Lopez, a te módsze­reddel üzenünk.

- Az én módszeremmel?

- Van még papírfecnid?

Lapázi Lopez könyékig túrt a zsebeibe, és papírokat húzott elő.

- Ezt nem adom, mert ez a nagymamám süteményreceptje... Ez a másik jó lesz - ezzel a papírlapot gyorsan százfelé szaggatta.

Nekifogtak, ráírták mind a százra: „Aki segíteni akar, azonnal jöjjön a városba! Életbe vágó! Bab Berci.” És huss, a cédulákat beleszórták a szélbe.

- Ezer év, amíg megkapják, ezer év, amíg ideérnek - aggodalmaskodott a Fiú. - Ha egyáltalán van valaki, aki segíteni akar.

Vitte a szél a cédulákat.

Az idő meg az eseményeket görgette, sajnos gyorsabban a kelleténél. Mert másnap reggel már nagy hangon hirdették a királyi dobosok, hogy: „Az aljas Bedebunk Sáriának, aki szebb merészelt lenni őfelsége Utolsó Szaurella királynőnél, máma, közvetlen ebéd után a palota előtti téren feje vétetik. Belépőjegyek válthatók a főkamarásnál.”

Rapapapamm, a dob.

- Vagy megmentem, vagy meghalok én is - mondta elszántan a Fiú.

- Ugye, azt mondta Bedebunk Sária, hogy ő Ámi Lajos keresztlánya? - kérdezte Bab Berci.

- Igen - mondta a Fiú.

Bab Berci hümgetett, vakarta a feje búbját.

- Jöhetne már a segítség - mormogta.

- Ha megkapták is a cédulákat, és azonnal elindultak, akkor is még jó egynapi járóföldre vannak a várostól.

Márpedig itt délben... Ajaj, rágondolni is rossz! De hallgasd, figyelj csak! Mint valami égi zene, odaföntről a bárányfelhők közül halk berregés hallatszott, mintha egy mennyei varró­gépet hajtana egy arkangyal.

- Oda nézz! - rikoltott egy nagyot Bab Berci, tekintete az égen.

Lapázi Lopez meg a Fiú odanézett. Egy finom vonalú kis repülőgépet láttak odafönn keringeni.

- Hát mégiscsak megjött - örvendezett Bab Berci.

- Kicsoda?

- Pálinkós Gyurka repülőgépe. Már évek óta várom.

A gép a fejük fölött körözött.

- Nem te vagy véletlenül Bab Berci? - kérdezte a repülőgép, és egyre közelebb keringett hozzájuk, a szele fölborzolta a hajukat.

- De bizony én vagyok. A legjobbkor jöttél, Pálinkós Gyurka repülőgépe. Mondd, nem láttál valakiket a város felé közeledni?

- De, de - mondta a repülőgép. - Három sietős embert láttam. Már itt járnak a hegy alatt. Az egyik egy égimeszelő, a szája állandóan sírásra görbül.

- Éljen! - kiáltott Bab Berci. - Az nem lehet más, mint Nuuszi Kuuszi, a kacifántosan szerencsétlen varázsló!

- Egy nagyon mogorva ember jön a háta mögött - folytatta a repülőgép -, egy demizson van a kezében.

- Hurrá! - örvendett Bab Berci. - Az meg Rimapénteki Rimai Péntekh. Hozza a csodanektárt. És ki a harmadik?

- Divatos cipőben... - kezdett bele a repülőgép, de Bab Berci félbeszakította:

- Ne is folytasd - mondta -, egy világnagy utazószatyrot cipel, ami látszatra üres.

- De nem üres - vette át a szót a repülőgép -, egy üveg valami van benne. Onnan tudom, hogy időnként előveszi és meghúzza.

Bab Berci sugárzó arccal folytatta:

- Az a valami az üvegben pálinka, és aki meghúzza, az nem más, mint Rév Zoli.

Ebben a pillanatban a palota előtti tér felől dobok pergése hallatszott.

- Elkéstünk - jajdult fel a Fiú. - Ilyen jöttment alakokra vesztegeted az időt, és közben vége mindennek!

- Kedves repülőgép - mondta sietve Bab Berci -, repítsd ide azt a három embert, amilyen gyorsan csak tudod. Siess!

A repülőgép felgyorsult, és merész ívben nekiszaladt az égnek. Szaladni kezdett Bab Berci is, nyomában a Fiúval és Lapázi Lopezzel.

A tér közepén felállított emelvény körül nyüzsgött a sokaság. Az emelvényen ember­magas­ságú pallosra támaszkodva állt a vérvörös ruhás bakó, előtte hátborzongatóan sötétlett a tönk, - amelyre majd az elítéltnek kell hajtania a fejét. Prapapamm - a dobok. Hozták szegény Bedebunk Sáriát. A Fiú már ugrott is. Bab Berci megfogta a karját.

- Ne szeleskedj - mondta neki -, rögtön jön a repülőgép.

De a repülőgép nem jött, Bedebunk Sária meg már a vérpad lépcsején lépkedett fölfelé. A tömeg elcsendesült. Lapázi Lopez izgatottan megtapogatta a zsebeit. Elővette a nagymamája süteményreceptjét.

- De jó, hogy nem téptünk el! - mondta neki, és ezzel eltűnt a tömegben.

Bedebunk Sária fönn állt a vérpadon. A királyi palota erkélyén megjelent Utolsó Szaurella. Minden szem rajta. Talán kegyelmet ad. De nem. Ezt mondta:

- Királyi főügyész, olvasd fel az ítéletet!

A királyi főügyész előrelépett, a zsebéből papírlapot vett elő.

- Felséges királynőnk, Utolsó Szaurella nevében - mondta, és szétnyitotta a papírt. Olvasni kezdett. - Végy két tojássárgáját, jól keverd el egy messzely... - Ijedten elhallgatott, tapogatta a zsebeit, kutatott a bő talár ráncai között. Kereste az igazi papírt. Na, azt kereshette!

A nép zsibongott, Utolsó Szaurella pipacsvörösen fölugrott.

- Gúnyt űzöl belőlem, te gazember! - rikácsolta. - Leüttetem a te fejedet is!

Lapázi Lopez közben visszaosont Bab Berci meg a Fiú mellé.

- Ügyes volt - veregette meg a vállát Bab Berci.

- Talán így nyerünk egy kis időt - suttogta Lapázi Lopez.

Nyertek is, mert nagy lett a zűrzavar. A főügyész halottsápadtan nyökögött, dadogott, szaladgáltak a csöndérek, rendérek, katonák és poroszlók, a bakó sem tudta, mitévő legyen, tanácstalanul tekingetett hol a királynőre, hol a főügyészre.

Telt az idő szépecskén.

Utolsó Szaurella kapott észbe legelsőbb, rárivallt a hóhérra:

- Bakó, végezd a kötelességed!

Felzúgott megint a csend, de a mélyén... hallod?... finom percegés, halk csettegés. Mennyei zene. Ez Pálinkós Gyurka repülőgépe!

Bedebunk Sáriát durván előrelökik. Két hóhérsegéd letérdelteti. Bedebunk Sária feje a tönkön.

A gép leszáll a tér sarkán. Kiugrik belőle Rév Zoli, Nuuszi Kuuszi és Rimapénteki Rimai Péntekh.

A bakó emeli a pallost.

- Csináljatok valamit! - sír fel a Fiú.

- Csend! - kiáltja Nuuszi Kuuszi, a kacifántosan szerencsétlen varázsló, aki azzal van meg­verve, hogy minden varázslata egy pillanatig tart csak, s aztán szertefoszlik, mintha sohase lett volna. Mondja a varázsigét: - Nuszikuszikuszinuszi, legyen a pallos...

Sújt a bakó.

- ...pávatoll!

És amikor a pallos éle megérintette volna Bedebunk Sária nyakát, pávatollá változott, a hóhér lába elé libbent, de a vérpad deszkáján már nagyot koppant, mert addigra újra pallos lett belőle.

- Mit csinálsz, te ügyetlen fajankó! - harsogott Utolsó Szaurella, a hóhér meg zavarodottan kapkodott gyilkos szerszáma után, nem értette, mi történt.

- Azonnal, királynőm - motyogta, és újra nekihuzakodott. Fölemelte a pallost.

- Nuszikuszikuszinuszi, legyen a pallos - zúg az éles vas - pávatoll!

Megint egy simogatás Bedebunk Sária nyakán.

S nem járt különbül a bakó harmadszorra sem, mert Nuuszi Kuuszi jó ütemben mondta a magáét.

Zúgott a tömeg.

- Csoda történt! - kiáltozták. - Kegyelmet neki!

A főügyésznek visszatért a bátorsága, odaállt Utolsó Szaurella erkélye alá, és fölkiabált:

- Felség, törvényeink szerint akire háromszor sújt a bakó, és mégis életben marad, annak kegyelem jár.

Utolsó Szaurella toporzékolt.

- Nem érdekelnek a törvényeink! Jöjjön új bakó, új pallossal.

- Na, ez aztán több a soknál! - mordult föl Rév Zoli, és világnagy utazószatyra fülét a Fiú kezébe nyomta. - Vigyázz rá! Bab Bercinek tilos ránézni.

Ezzel nekiindult.

- Én is veled megyek - kiáltotta a Fiú.

- Dehogy mész! - kapta el a karját Bab Berci. - Rév Zolit nem kell féltened. Figyeld csak!

Az emelvény felé törtető Rév Zoli elé odaugrott egy hatalmas termetű poroszló, lökdöste volna vissza, de Zoli nem törődött vele, csak ment tovább. Erre a poroszló kapta a lándzsáját, és a nyelével alaposan fejbe suhintotta Rév Zolit. És puff, mint egy zsák, hanyatt esett. Nem Rév Zoli! Hanem a poroszló, aki ütött.

- Na látod! - magyarázta Bab Berci. - Ha Rév Zolit valaki megüti, nem Zolinak fáj, hanem az ütőnek.

Közben egy másik poroszló is lekevert egy pofont Rév Zolinak - és megszédült tőle. A harmadik hasba rúgta, és azon nyomban a saját hasához kapott és összeesett. Aki meg karddal suhintott rá, annak nyomban kiserkedt a vére. Na, volt csihi-puhi és haddelhadd.

- Csak az a baj - mondta izgatottan Bab Berci -, hogy a csoda fordítva is érvényes.

- Mármint, ha Rév Zoli üt meg valakit, az neki, saját magának fáj?

- Úgy, úgy - bólogatott Bab Berci, és nézte, hogy Rév Zoli szinte rendet vág a poroszlók, rendérek, csöndérek és katonák között. Pedig zsebre vágott kézzel ballagott.

- Csak van annyi esze, hogy nem üt - mondta a Fiú.

- Nincs - rázta a fejét szomorúan Bab Berci.

Bizony, bizony. Rév Zoli már kivette az egyik kezét a zsebéből. Valaki nagyon felingerelhette. Mert lekent neki egy pofont. Jó nagy pofon volt, mert megszédült tőle. Mármint Rév Zoli.

- Zoli, ne üss! - kiabálták neki Bab Berciék.

De kiabálhattak, amit akartak. Rév Zoli már verekedett, mint egy oroszlán. Csépelte - tulajdonképpen saját magát.

Az ellenfelei látták, hogy egyre gyöngébb lesz, még jobban nekiestek hát. Természetesen ettől meg a csöndérek, rendérek, katonák és poroszlók vesztesége nőtt. Hullott az ellen, potyogott, végül fáradtan eldőlt Rév Zoli is. Szirénázott a poroszlómentő, szedték a sebesülteket. Rév Zolit Bab Berci és Nuuszi Kuuszi mentette ki a heverő testek közül.

Utolsó Szaurella toporzékolt odafönn az erkélyen.

- Micsoda fejetlenség! Micsoda anarchia! Hát katonák vagytok ti? Rendérek? Csöndérek? Poroszlók? Kutyagumi vagytok! Egy vacak kivégzést nem tudtok rendesen megcsinálni. Látni sem akarlak benneteket - rikoltozta. - A kivégzést holnap ugyanebben az időpontban újra megkísérlitek. S bármilyen rendzavarás lesz, repül a feje a főcsöndérnek, főporoszlónak, főkatonának, főrendérnek és valamennyi őrnek, felvigyázónak, rendezőnek, jegyszedőnek, bakónak, albakónak. - Vérben forgott Utolsó Szaurella szeme, egyre emelte a hangját, a végén már artikulálatlanul üvöltött: - Mindenkinek! Mindenkinek a fejét vétetem! - Ezzel nagy garral hátat fordított, s úgy bevágta maga után az erkélyajtót, hogy minden ablaka csiregve-csörögve kitörött.

Szegény Bedebunk Sáriát visszavitték a vártömlöcbe, a főcsöndérek ordítoztak az alcsöndérekkel, az alcsöndérek szidták a legalabb csöndéreket és így tovább, mindenki az alattvalóját gyötörte. Akinek nem volt alattvalója, az mehetett zabot hegyezni.

Na, majd holnap!

Azám! Holnap! Mi lesz holnap? - dugták össze a fejüket Bab Berciék.

- Majd én - nyögte a félholtra agyabugyált Rév Zoli -, holnap majd uralkodok magamon.

- Ugyan - mondta fölényes ábrázattal Rimapénteki Rimai Péntekh. - Holnap itt már semmiféle verekedésre nem lesz szükség. - Megsimogatta a demizsonja oldalát. - Most jövök én a csodabalzsammal.

- Hühű! - szisszent föl Bab Berci, mint akit darázs csípett meg.

- Semmi hühű! A nektárom most tökéletes.

- Mire jó a nektárod? - kérdezte a Fiú, de Rimapénteki Rimai Péntekh zavartalanul folytatta:

- Csak szerezni kell valakit, aki a nektáromat az ebédjükbe lopja.

- Ebben a műfajban én elég otthonosan mozgok - szerénykedett Lapázi Lopez.

- Megmérgezed őket? - kérdezte a Fiú.

Rimapénteki Rimai Péntekh egy szúrós pillantást lövellt feléje.

- Arról van szó, kérlek szépen - magyarázta Bab Berci -, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh évek óta dolgozik egy csodanektáron, amiből ha egy kiskanálnyit lenyel valaki, azon nyomban jó emberré válik.

- Micsoda? Aranyszívű lesz a kegyetlen királynő? Megkegyelmez az elítélteknek? A hóhér elmegy betegápolónak, a zsugori szétosztogatja a pénzét?

- Így valahogy.

Ámulva nézték a nagy kevercölő-kavarcolót, aki átnyújtotta a demizsont Lapázi Lopeznek.

- Holnap ezt öntsd a készülő ebédjükbe. Ebéd után bárányszelíd lesz valamennyi.

Másnap délelőtt Lapázi Lopez ördögi ügyességgel átlopódzott a várfalon, egy óvatlan pillanatban besurrant a királyi konyhába. A tűzhelyen rotyogtak az ételek. Aranyedényben Utolsó Szaurelláé, ezüstedényben az udvari népségé, vasedényben meg a katonáké, csöndéreké, poroszlóké, rendéreké.

Sutty, a csodanektár! Egy adag az aranytálba, száz adag az ezüstbe, ezer a vasba.

Na, mehet a hóhér beteget ápolni!

Kongattak ebédre, hordták a tálakat. Kinek milyen dukált. Aranyat, ezüstöt, vasat. Ettek. Egyszer csak koppant egy kanál, aki letette, máris futott. Koppant a másik kanál, futott a másik ember is. Kopp-kopp, a kanalak, mint a záporeső, mindenki futott. Méghozzá mindenki ugyanazon kis helyiség felé. Amit hívnak reterátnak, illemhelynek, árnyékszéknek, toalettnek, mosdónak, vécének.

Mert világméretű hasmenés kapott el mindenkit, aki evett a csodanektáros ételből. Utolsó Szaurellától kezdve a legeslegutolsó poroszlójelöltig. Félreverték a harangokat, kitűzték a fekete zászlót, szirénáztak, vészlövéseket adtak le. Ágynak dőlt az egész palota. Orvosok ki, orvosok be.

- Milyen növényekből csináltad te ezt a csodanektárt? - érdeklődött Bab Berci.

A porig sújtott kevercölő suttogva sorolta:

- Ebszelence, pitypang, kutyabenge, csikorgófű, ötujjúfű, büdöscseresznye, kertiberzseny, kegyelemfű, csikorka és szenna.

- Huhh - huhhantott Bab Berci -, ezekből egy is elég egy kiadós kis hasmenéshez.

- Várjunk még egy kicsit - bizakodott Nuuszi Kuuszi -, hátha a hasmenés csak mellékhatás. És főhatásként olyan jók lesznek, mint az angyalok.

- Na, azt várhatod - mondta a Fiú. - Figyelj csak!

Bizony, vad szitkok ömlöttek a várpalotából, szitkozódott Utolsó Szaurella, szitkozódtak a mindenféle udvari népek, szitkozódtak a rendérek, csöndérek, katonák és poroszlók. Ugyan már, dehogy lettek jók, ha lehet, még rosszabbak lettek.

Annyi előnye azonban volt a dolognak, hogy kivégzésről szó sem lehetett néhány napig. Bedebunk Sária föllélegezhetett. De milyen föllélegzés az ilyen?! Meggyógyul a királynő, meggyógyul a hóhér, meggyógyul a sok rissz-rossz imposztor, és kezdik újra a kivégezésesdit.

Hej, mitévők legyünk?

Tanácskoztak, sustorogtak, vadabbnál vadabb terveket szövögettek Bedebunk Sária végleges kiszabadítására. Mígnem egy szép napon Bab Berci a homlokára csapott.

- Ó, én ostoba! - mondta. - Megvan a terv.

És se szó, se beszéd, elindult a palota felé.

Éppen idejében, mert nagyban dübögtették már odabent a dobokat, úgy látszik, végleg elmúlt Rimapénteki Rimai Péntekh csodanektárjának áldásos hatása. Készülődtek a kivégzéshez. Ácsolták a vérpadot, köszörülték a pallost, a főügyész magolta az ítéletet, hogy szükség esetén fejből is el tudja mondani, a katonák, rendérek, csöndérek és poroszlók meg gyakorlatoztak, szuronyt szegezz, kard ki, kard ki!

És Bab Berci, hogy, hogy nem, ott állt Utolsó Szaurella trónusa előtt. Meghajolt mélyen, a feje majdnem elérte az aranymintás, vörös szőnyeget.

- Mit akarsz, te nagy orrú savanyúság? - rivallt rá Utolsó Szaurella. - Ha nem fontos, amit mondani akarsz, a mai kivégzésen a te lenyakazásod lesz az előjáték.

- Felséges királynő, nagyon fontos, amit mondok - kezdett bele Bab Berci. - Azt szeretném tőled megkérdezni, ki volt az, aki bebeszélte neked, hogy ez a vörös hajú, szeplős vakarcs, ez a Bedebunk Sária szebb nálad.

- Mi, mit beszélsz? - hökkent meg Utolsó Szaurella.

- Mert akkor az az ostoba - ütötte a melegedő vasat Bab Berci - egy pillantást se vetett a te sugárzó arcodra. Az nem pillantott a te fénylően okos szemedbe.

- Na de az orrom! Ez a hatalmas orrom.

- Nagy, nagy - papolt Bab Berci -, szó se róla, nagy. De szenteltél már egy kis figyelmet az orrod ívének? Olyan művészi a te orrod íve, mintha maga Leonardo da Vinci tervezte volna. A te orrod nem nagy, hanem nagyszabású!

Utolsó Szaurella tétován megérintette uborkaorrát.

- Azt mondod?

- Azt - vágta rá vitézül Bab Berci.

- És a pengevékony szám, az előreugró állam, a kiálló pofacsontjaim?

- Mi az, hogy pengeszáj?! Bölcsességre, megfontoltságra utaló ajkak! Egy igazi királynőnek nem lehet élveteg, duzma, pittyes szája. Brrr, rágondolni is rossz! És előreugró állad gyönyörű vonalából süt a határozottság, és amit te kiálló pofacsontnak nevezel, az tulajdonképpen a legklasszikusabb arcszerkezet. Én mondom neked, Utolsó Szaurella, az összes nő sírva-ríva irigykedhet rád. Különösen ez a vörös hajú kis liba. Még hogy egy napon emlegetni veled! Nevetséges - mondta egy szuszra Bab Berci.

Utolsó Szaurella fölkelt, a tükre elé állt. Nézte az arcát jobbról, nézte balról, nézte leszorított állal, megtekert nyakkal, fölülről, alulról, csucsorított szájjal, elhúzott szájjal.

Most segíts meg, hiúság istene! - imádkozott magában Bab Berci.

Utolsó Szaurella még egy rondát csucsorított, és így szólt:

- Úgy nézem, van valami abban, amit mondasz. Valóban, ez az orr nagyszabású. Nem vagy te buta ember! - Előretolta az állát. - De még milyen határozott! Erélyes! Büszke! És az arc­szerkezetem! Milyen kár, hogy ez a szó nem jutott eszembe korábban. Nézzétek, milyen klasszikus az arcszerkezetem! - Utolsó Szaurella boldogan kacarászott, és udvaroncai felé fordult. - Hát ki a legszebb a világon?

Bab Berci vezényelt, és az udvari léhűtők, pernahajderek, poroszlók, csöndérek, katonák és rendérek egy emberként zúgták:

- Utolsó Szaurella a legszebb a világon!

A királynő meg gőgös, világcsúf mosollyal visszahuppant a trónusára, és így rendelkezett:

- Ennek itt adjatok egy véka aranyat. Azt a vörös hajú vakarcs libát meg engedjétek szabadon. Menjen isten hírével.

Bab Berci vállán egy véka arany, balján a lány. Így léptek ki a palota kapuján.

- Itt hozom Bedebunk Sáriát, Ámi Lajos keresztlányát, a mi Fiunk örök szerelmét - mondta büszkén Bab Berci.

Volt öröm, nyakba borulás, hejehujázás. Egyes-egyedül csak Nuuszi Kuuszi, a kacifántosan szerencsétlen varázsló állt megkövülten.

Kétségbeesetten nézett Bab Bercire.

- Azt mondod, Ámi Lajos keresztlánya? De hiszen akkor fölöslegesen küszködtünk. Fölös­leges volt a gyönyörű varázslatom! Te nem tudtad, hogy Ámi Lajos összes keresztlánya sérthetetlen? Hogy nem lehet őket megölni?

- Dehogynem tudtam. De azt is tudom, hogy bolond, aki hagyja kipróbálni! Na, gyerünk csak, el innen - mondta Bab Berci -, mielőtt újra beborul az ég!

Fölültek Pálinkós Gyurka repülőgépére. A gép gyomrában a sebesült Rév Zoli, feje alatt a világnagy utazószatyor, a bal oldali szárnyon Nuuszi Kuuszi, a jobb oldalin Rimapénteki Rimai Péntekh, a pilótafülkében a Fiú meg Bedebunk Sária, hátul a törzsön lovaglóülésben Bab Berci a véka arannyal. A gép erőlködve a magasba emelkedett, a város egyre kisebb lett alattuk, a palota, mint egy inggomb.

- Akkor lássak királyt meg poroszlót, amikor a hátam közepét - mondta Bab Berci.

Pálinkós Gyurka masinája meg köhögött, kerregett, erőlködött.

- Mi az, talán nem adsz igazat nekem? - kérdezte Bab Berci.

- Dehogynem - mondta a repülőgép. - Nem azért köhögök, kerregek, azért köhögök, kerregek, mert túlsúly van rajtam.

- Talán Rév Zoli világnagy utazószatyra - gondolkodott hangosan Bab Berci.

Rév Zoli kirikkantott a gép gyomrából:

- Még mit nem, te ecetnéző! Talán nem látod, mi van az öledben?

Azám! A véka arany. Az volt Bab Berci ölében. Nem sokat teketóriázott, lehajította. Pálinkós Gyurka repülőgépe megkönnyebbült.

- Ez volt az - mondta, és megint olyan vidáman kerregett, mint egy arkangyal varrógépe.

Az arany meg - zuuu - süvített lefelé. Reméljük, nem ütött agyon senkit.