|
„Bab Berci, segíts rajtam! L. L.”
Ez volt a cédulán, amit elém lebegtetett a szél. Na
tessék, beteljesedett - gondoltam, mert tudtam ám, hogy
ki kér segítséget, és azt is, hogy miért. Ez az L. L.
nem más, mint Lapázi Lopez, akinek rokonai élnek az
egész világon. Egy nagybácsijáról például biztosan
tudom, hogy Cucutában lakik. És akikről nem egészen
biztosan tudok, azok meg Ivryben, Barranquillában,
Yaoundéban, Hobartban, Rácpácegresen, Quintuquiccában, a
Magadléna meg a Jangce folyó jobb és bal oldalán... de
minek is soroljam tovább, elég az hozzá, hogy annyi a
rokona Lapázi Lopeznek, mint a fűszál, és nincs a
világnak oly eldugott zuga, ahol legalább egy vagy kettő
ne volna belőlük. De hát ez így van mindenkivel. Veled
is. Lapázi Lopez esetében az volt a különös, hogy egy
szép napon valamennyi rokonának eszébe jutott. „Mi lehet
szegény Lapázi Lopezzel?” - tűnődött a tengernyi rokon,
és ki tudja, miért, aggodalom fogta el valamennyit
Lapázi Lopezért. Hátha éppen éhen halni készül. Vagy
nincs háza, és kénytelen a szabad ég alatt hálni. Vagy
fáj a foga, és nincs pénze fogorvosra. Vagy éppen
rokonlátogatóba készül, de nem tudja megvenni a
vonatjegyet. Na, nem sokat teketóriázott a sok rokon,
valamennyi elment a postára, és pénzt küldött Lapázi
Lopeznek. A tevehajcsár egy rúpiát, a tanár tíz mallért,
a mosodatulajdonos százötven cantaburát, a cucutai
nagybácsi meg egymaga ötezer szoliduszt - szóval ki-ki
tehetségéhez mérten támogatta Lapázi Lopezt. Na, szegény
lapázi postások! Mást se csináltak hetekig, csak hordták
a sok pénzt Lapázi Lopeznek. A rúpiát, a mallért, a
cantaburát, a rullárt, a fillárt, az őrebőrét, a
szoliduszt és a validuszt, a végén alig fért a sok pénz
a házba, az ablakból aranypénzek gurultak szerteszét, a
kéményen színes bankók lebegtek kifelé. Olyan gazdag
lett Lapázi Lopez, amilyen senki még a földön. Ámultan
hevert a pénzhalom tetején - amikor a fémpénzek már
nagyon nyomták a hátát, átfeküdt a papírpénzekre. Ebből
is láthatjuk, hogy megvolt a magához való esze. Ezzel a
magához való eszével két álló hétig azon gondolkodott,
mit csináljon a temérdek pénzével. Az ördög tudja, mit
talált volna ki, ha két hét elteltével nem megy el az
ablaka alatt a szegény asszony a kisfiával.
- Anyu, vegyél nekem irányítós
autót - kérlelte a szegény asszonyt a kisgyerek.
- Hányszor mondjam már, hogy nincs
rá pénzem - mondta kicsit szomorúan, kicsit ingerülten a
szegény asszony.
Lapázi Lopezt mintha darázs csípte
volna meg. Fölugrott, ki az ajtón, gyerünk a szegény
asszony meg a fia után. Megleste, melyik házba mennek
be, azzal máris a játékboltban volt.
- Kérek egy irányítós autót -
mondta izgatottan.
- Milyen árban? - kérdezte az
eladó.
- A legeslegnagyobb árban - mondta
boldogan Lapázi Lopez, és egy akkora irányítós autót
vásárolt, amekkorát te még sohasem láttál, s aztán az
ajándékkal a kisfiú házához lopódzott, kivárta az
alkalmas pillanatot, s mint egy ügyes tolvaj,
kipattintotta az ablak zárját, s az irányítós autót a
konyhaasztalra lopta. Azzal, mint aki dolgát jól
végezte, távozott, s az utca túlsó végén még hallotta az
örömteli kiáltást:
- Anyu! Ide nézz! Ide nézz, anyu!
Repesett Lapázi Lopez szíve.
Ettől kezdve mást se csinált, csak
az emberek kívánságát leste. S ha a kívánság nem volt
ostoba, nem volt nagyon fölösleges, nem volt
mások ellen irányuló - egyszóval egy rendes, szívhez
szóló kívánság volt -, Lapázi Lopez máris ment a boltba
vagy ahova kellett, megvásárolta a kért holmit, és
belopta szépen oda, ahol oly nagyon kívánták. Olyan
ügyesen csinálta, hogy a tolvajok szakszervezete
elnöknek választhatta volna. Mert őelőtte aztán nem volt
zárt ajtó. Lakat, rigli, elektromos zár, titkos
jelszóval működő, riasztócsengős, tekerős, húzós, mind
semmiség volt neki, másodpercek alatt kinyitotta
valamennyit. De a tolvajok szakszervezetének elnöke nem
lehetett, mert ő ellentolvaj, sőt ellentolvajnagy volt.
Nem vitt, hanem hozott. S ez bizony nagy különbség. S
ráadásul mennyi mindent hozott! Sublótba kenyeret,
kiságy mellé játékot, szekrénybe új ruhát, fogasra
kalapot, udvarba kutyát, kis fiókba aranygyűrűt, üres
polcra könyvet, kéménybe kolbászt, kamrába árpadarát,
előszobasarokba sétabotot, felsorolni sem lehet, mi
mindent. S hogy milyen ügyesen! Ott van például az az
eset, amikor a messzi északon, a tomboló télben azt
kívánta egy jyväskyläi gyerek, hogy a világ legnagyobb
dinnyéjéből szeretne enni. Mire hazaért, ott volt a
konyhában a világ legnagyobb dinnyéje. Döbbenten bámulta
mindenki, mert nagyobb volt, mint az ablaknyílás,
nagyobb, mint a kétszárnyú ajtó, azt gondolta az ember,
hogy aki ezt ide behozta, előbb lebontotta a házat, a
konyhakőre tette a dinnyét, és újra körülépítette. Mert
másképp hogyan? De ezt sohasem tudjuk meg, ez Lapázi
Lopez szakmai titka. Lapázi Lopez nyilván bővelkedett
szakmai titkokban - mondhatni, abban az arányban
szaporodtak a szakmai titkai, ahogy fogyott a pénze.
Mert ellentolvajnagynak lenni nagyon sok pénzbe kerül.
Bizony mostanában már az ágy alját is át kellett
kutatnia Lapázi Lopeznek, vagy söprűvel a konyhaszekrény
alatt matatni, ha nagyobb pénzösszeget akart
összekotorni. Hol volt már a mennyezetig érő pénz, a
szél fújdogálta bankók szép ideje?!
S ekkor szegény Lapázi Lopez ezt a
kívánságot hallotta: „A világ legnagyobb gyémántját
akarom!”
Odanéz, hát egy felcicomázott nő,
aranyfüggők, csirgő-csörgő karperecek, gyémántos gyűrűk
minden ujján, olyikon kettő is, hú, maga a felcicomázott
sivárság. Miért akarja ez még a világ legnagyobb
gyémántját is? Van ennek elég kincse.
És ekkor egy balga ötlet villant
Lapázi Lopez agyába. Eddig mindig csak praktikus,
egyszerű kívánságokat teljesítettem, még ha a világ
legnagyobb dinnyéjéről volt is szó. Most utoljára igazán
teljesíthetnék egy ilyen értelmetlen, hiú kívánságot is.
Ahogy a pénzemet nézem, úgysem futja több
kívánságteljesítésre. Így legalább egy emlékezetes
ünnepi tettel koronáznám meg ellentolvajságom idejét.
Úgy is van, ünnepeljünk! Hol az a világ legnagyobb
gyémántja?
Bizony minden ágy alját ki kellett
söpörnie, az elgurult fillérkéket egy szálig
összeszednie, hogy kiteljék a világ legnagyobb
gyémántjának ára. Lapázi Lopeznek egy vasa sem maradt.
De a gyémánt megvolt. Osont vele a csendes, kihalt
utcákon, kerülgette a forgalmasabb helyeket, hóna alatt
- mint egy strucctojás - újságpapírba csomagolva a világ
legnagyobb gyémántja. A nő, aki a gyémántot kívánta, a
város legelőkelőbb negyedében lakott, egy kertes házban.
Lapázi Lopez ügyesen átmászott a kerítésen, átlopakodott
az ápolt pázsiton, díszbokrok és méltóságteljes
fatörzsek takarásában közelítette meg a kőcsipkés
épületet. Egy apró csavarhúzóval babrált valamit az
egyik földszinti ablak zárján, patt, a zár kinyílt,
Lapázi Lopez egy fényes-kényes szobában találta magát,
előkelő bútorok közt, tompa csillogásban. Nem
teketóriázott sokat, kibugyolálta újságpapír köntöséből
és a fénylő politúrú asztalra tette a világ legnagyobb
gyémántját. A gyémánt ragyogott, a szoba földöntúli
fényt kapott tőle. Lapázi Lopez egy pillanatig kedvtelve
állt a csillogásban, aztán kilépett az ablakon. És ebben
a pillanatban fölharsant a kiáltás: „Tolvaj, tolvaj!” A
felcicomázott nő lépett a szobába, ő kiáltozott.
Lapázi Lopez futott, ahogy bírt,
idegen kerteken át, ismeretlen utcákon, még háztetőkön
is ugrált menekültében, de mindhiába, elkapták.
- Na, megvagy, te jómadár! -
mondták neki. Vitték a poroszlók a tett színhelyére.
- Ez volt az? - kérdezték a
felcicomázott sivárságot.
- Ez - mondta a nő.
- Asszonyom, sorolja, mit lopott el
önöktől - mondta az egyik poroszló, és papírt, ceruzát
vett elő.
- Még szerencse, hogy megzavartam -
mondta a nő -, így nem tudta ellopni a világ legnagyobb
gyémántját. - A szeme gonoszul Lapázi Lopezre villant. -
De ellopta a rubinnal kirakott karperecemet, a zafír
fülbevalómat...
- De hiszen... - szakította volna
félbe Lapázi Lopez, de a főporoszló rárivallt:
- Kuss!
A nő szemrebbenés nélkül hazudott
tovább:
- ...és a smaragdlegyezőmet, az
opál fejdíszemet, a türkizgyűrűmet, az ametiszt
nyakékemet, a jáspisszobrocskáimat, az achátokat, a
topázokat, a karbunkulusokat! Amíg ezt mind vissza nem
adja nekem - sziszegte a nő -, ne engedjék szabadon!
Addig kínozzák, amíg elő nem adja a kincseimet!
Vitték a börtönbe Lapázi Lopezt.
- Majd itt ráérsz gondolkodni, hogy
szabad-e úri házakba betörni, karbunkulusokat lopni -
mondták neki, és puff, rácsapták az ajtót. Azt a
vasajtót, amelyik mögött egyszer már Bab Berci is
ücsörgött.
Talán éppen ezért jutott eszébe
rögtön Lapázi Lopeznek Bab Berci. Elővett egy cédulát,
miszlikekre tépte, mindegyik miszlikre ráírta: „Bab
Berci, segíts rajtam! L. L.” Kinyúlt a börtön rácsos
ablakán, a miszlikeket a szélbe lebbentette. Szálltak
szerteszét.
Nem tudom, az üzenet eljut-e Bab
Bercihez. Könnyen lehet, hogy a szél éppen ellenkező
irányba fúj. Addig is arra kérlek benneteket, ha
módotokban áll, segítsetek Lapázi Lopezen. Mondjátok el
mindenkinek, hogy ártatlan.
|
