|
Bab Berci hallja ám, hogy dörög. És
csörög meg morog. De égzengésnek valahogy gyengécske.
Ahhoz meg, hogy a Vidróczki híres nyája legyen, túl
erősen csörög-morog. És mi a szösz?! Ebben a dörgésben,
morgásban érzelem is bujkál. Fájdalom és harag.
Tehetetlen düh. Nofene! Egy érzelmes természeti
jelenség!
Bab Berci megindult a sűrűség felé,
hogy meglesse, mi a kánya csörög-morog ott. Hát mit lát
a sűrűség legközepén? Egy akkorka emberkét, mint a két
öklöm. Ez az icurka-picurka ember morog, dörög, csörög,
vicsorog, kaffog és sziszeg meg szuszog a sűrűség
közepén. Az is nyilvánvaló, hogy miért. Mert az
icurka-picurka ember lillafüredi vízesés nagyságú
szakálla beszorult egy tenyeres-talpas tölgyfa jó
magasan lévő ágának hasítékába. Bizonyára séta közben
fölkapta a szél a szakálla végét, és - sitty-sutty - a
legrosszabb helyre tekerintette.
Azt gondolná az ember, hogy az
icurka-picurka megörült Bab Berci láttán. Pedig dehogy!
- Mit bámulsz, te gülüszemű -
recsegte-ropogta -, állsz, mint a sóbálvány, ahelyett
hogy segítenél!
Bab Berci megszeppent. Nem elég,
hogy egy ilyen öklömnyi embernek égzengéshez hasonlatos
hangja van, ráadásul még mérges is! Gondolom, maga Vitéz
János sem úszta volna meg egy kis nyakbehúzás nélkül.
- ...ii... aa... azonnal szaladok
egy ollóért - makogta Bab Berci, de szaladás helyett
földbe gyökerezett a lába, mert akkorát sistergett a kis
ember, mint egy nagyobbacska villám.
- Még hogy olló! - sisteregte. -
Eszedbe ne jusson ilyen ostobaság! Tudod te, ki vagyok
én?
- Jelentem tisztelettel -
jelentette tisztelettel Bab Berci -, nem.
- Tupakka vagyok!
- Aha - kapott észbe Bab Berci -,
neked van a szakálladban az erőd.
- Na látod, te balgatag - mondta
méltóságteljesen Tupakka. - Eszedbe ne jusson se olló,
se más vágószerszám. De ha kiszabadítasz, azt
kívánhatsz, amit akarsz, bármiféle kívánságod
teljesítem.
- Akkora a hatalmad? - tátotta a
száját Bab Berci.
- Akkora.
- Akkor nem értem, miért nem tudod
kiszabadítani a szakálladat.
Tupakka nyakán megjelent egy
parányi rózsaszín, az orra tövében néhány piros pötty, a
vak is láthatta, nagyon környékezi a guta.
- Minden más a hatalmamban van -
mondta nagy erőfeszítéssel uralkodva magán -, csak ez az
egy nem. Ha valahová beszorul a szakállam, nem tudom
kiszabadítani.
- Na jó, akkor majd én - mondta Bab
Berci, és már mászott is a tölgyfára, a beszorult
szakállvég felé. És közben oktatta Tupakkát: - Ha fúj a
szél, jobban vigyázhatnál a szakállad végére!
- Szél, szél - morogta Tupakka -,
nem szél volt ez, hanem az a gazember Rutoldó. De csak
kerüljön a kezem közé! Azt megemlegeti!
- Kicsoda? - kérdezte föntről Bab
Berci, de Tupakka nem felelt neki, amit mi is csak
helyeselhetünk, hiszen Tupakka és Rutoldó története egy
egészen más mese, nem tartozik ide.
Közben Bab Berci ügyesen
tekergette, kunkorgatta, csavargatta, huzigálta,
bontogatta Tupakka szakállát, nagyon ügyelt, el ne
szakadjon egy szál se. Addig-addig, amíg egyszer csak
Tupakka újra szabad volt. Lebegtette nagy boldogan a
vízesésnyi szakállát. Vihorászott. Bab Berci meg
lekászálódott a fáról.
- Na, pajtikám - mondta neki
Tupakka -, most aztán kívánj, amit akarsz! A jótettedért
megjutalmazlak.
Várta a kívánságot, de Bab Berci
kívánás helyett tétován tekergette a nyakát.
- Na, kívánj már valamit! -
türelmetlenkedett Tupakka.
- De mit? - szerencsétlenkedett Bab
Berci.
- Hej de élhetetlen alak vagy!
Kívánj, mondjuk, egy véka aranyat.
- Mit csinálnék én egy véka
arannyal?
- Mindenfélét vehetsz rajta.
- Az a baj - sóhajtott Bab Berci -,
hogy mindenem megvan.
Tupakka elfintorította az orrát.
- Nem te laksz a Széljárta Fák
terén, abban a háncsházban?
- De igen.
- Na látod, kívánd, hogy a
háncsházad helyén teremjen ott egy kacsalábon forgó
palota.
Ám ekkor Bab Berci már alig figyelt
Tupakkára, földerült a homloka.
- Dehogy kell nekem kacsalábon
forgó palota, megvan már, mit kívánok.
- Na végre! - mondta Tupakka.
- Azt kívánom, hogy ezentúl tudd
magad kiszabadítani, ha beszorul a szakállad!
- Pfü! - fújtatott egyet lemondóan
Tupakka. - Nem érted, hogy erre az egyre nincs hatalmam?
De ha már ennyire a mások megsegítésén jár az eszed,
akkor csiribi-csiribá, azzal jutalmazlak - mondta
Tupakka dörgő hangon, és közben lengette a szakállát -,
hogy akivel holnap reggel nyolc óra és este hat óra
között találkozol, mindnek legyen szerencséje.
Ezzel, ukmukfukk, eltűnt, még csak
el se köszönt. Bab Berci meg ugrott egyet örömében, ez
lesz aztán a világrengető szerencsesorozat, az emberek
szerencsében fognak lubickolni, megtalálják az öt éve
elveszett zsebórájukat, a lóversenyen minden futamot
eltalálnak, aki már lemondott róla, hogy nagyobbra tudja
cserélni a lakását, az rálel a cseretársára, akinek
aznap véletlenül egy tégla esett volna a fejére, csak
annyit hall, hogy valami messze a háta mögött a járdára
zuhan, és aki meg régóta szeretne megismerkedni egy
lánnyal, nézd csak, hát nem éppen őtőle kérdezi meg a
lány, hogy merre kell menni a Vámház tér felé; szóval
szerencse szerencse hátán... Ajaj!... Kivel is fog
találkozni holnap reggel nyolc és este hat között?
Senkivel! Hacsak be nem zörget Rimapénteki Rimai Péntekh
házába, aki azonban (azonkívül, hogy meg sem érdemli a
szerencsét), amilyen mogorva, be sem engedi... Lembozó
Lengubozóval meg tilos találkozni... ajaj... Kárba vész
Tupakka adománya, mert bizony itt közel és távol nem
lakik senki, akivel találkozhatna... Azt nem, azt már
nem - csapott a levegőbe nagy elhatározással -, nem
hagyom a szerencseözönt kárba veszni! Ha most
nekiindulok, és megállás nélkül megyek hegyen át,
völgyön át egész éjjel, éppen idejében érkezem Atubiába.
Ott aztán van elég ember, nincs más dolgom, csak
sétálgatok föl és alá az országban, és estére annyi lesz
ott a szerencsés ember, mint a nyű.
A gondolatot tett követte, szedte a
lábát Bab Berci, völgybe le, hegyre föl, erdőn
keresztül, réten át, s még csak a hajnali hatot ütötte
Atubia fővárosának a toronyórája, amikor Bab Berci
átslisszant a határon.
- Na, itt, ezen a padon megvárom a
nyolc órát, aztán kezdődhet a nagy mutatvány - huppant
le fáradtan egy parkban, és leste a toronyórát, gyorsan
múlik-e az idő.
Dehogy múlt gyorsan. Cammogott az
idő, totojázott, tiblábolt, ténfergett, szöszmötölt,
toporgott. Húzta az időt.
- Gyerünk már, gyorsabban! -
biztatta Bab Berci, de bár ne tette volna, mert ettől a
perctől kezdve úgy meglódult az idő, hogy mindig csak a
háta közepét mutatta, azt is messziről.
Egy poroszló lódította meg őkelmét,
aki pálcájával a csizmaszárát csapkodva Bab Berci padja
fölé tornyosult.
- Hé, te jöttment, van padra ülési
engedélyed? - kérdezte, és csitt-csatt a vessző a
csizmaszáron.
- Micsodám? - pattant fel ijedten
Bab Berci.
- És padról felállási engedélyed? -
firtatta még vészjóslóbban a poroszló.
- Há... hát nekem aztán... ki
gondolta? - habogta Bab Berci.
A poroszló virult, na, ez jó fogás,
ennek se padra ülési, se padról felállási engedélye
nincs.
- Kérem a személyi iratokat -
mondta kéjesen.
- Én Bab Berci vagyok, és... -
kezdett bele Bab Berci hadarva, de a poroszló felbődült:
- Az iratokat!
Na de bődülhetett akármekkorát, a
Széljárta Fák terén nem volt szokásban az igazolvány.
Nyakon csípte hát a poroszló Bab Bercit, lódított rajta
kettőt-hármat, belódította a dutyiba. Durr! - dörrent
mögötte a vasajtó, nyikeri-nyekeri, nyikorgott a
félméteres kulcs a zárban. S alighogy ezek a zajok
elültek, bimm-bamm, elütötte a toronyóra a nyolcat.
Megkezdődött a szerencsehozás ideje. Bab Berci
körülnézett a félhomályos cellában, legalább a
rabtársainak hadd hozzon szerencsét. De a
szerencsehozónak nem volt szerencséje, rajta kívül egy
teremtett lélek sem volt a cellában.
Most mit csináljon? Az idő
száguldva múlik, üti a toronyóra a kilencet, tízet,
köddé válik a tömérdek szerencse, hej, a nemjóját, hát
hiába szabadítottam ki Tupakka szakállát!
Bab Berci ordítani kezdett.
- Szerencsét hozok mindenkire, hé,
mindenkire szerencsét hozok, engedjetek ki!
Ordított torkaszakadtából.
Na, döngtek odaki a poroszló
léptei. Megállt a vasajtó előtt, és bekiáltott.
- Ide figyelj, te kelekótya
félnótás! Ha még egy pisszenést hallok, bemegyek, és
pozdorjává zúzlak! Érted?! - S nehogy Bab Berci
félreértse, így folytatta: - Törekké törlek, darává
darállak, korpává őröllek, miszlikbe szecskázlak,
polyvát csinálok belőled, porrá morzsollak!
Ezzel, mint aki jól végezte dolgát,
távozott.
Bab Bercit meg egyszerre
markolászta a félelem, és feszegette a düh. Itt ez a
féleszű, ez a padra ülési és padról felállási, miszlikbe
törő vadszamár, ez a víziló, ez a főtulok, emberek
ezreinek a szerencséjét engedi szélnek... Addig-addig
dühösködött, addig-addig heccelte magát, hogy miszlikbe
szecskázás ide, pozdorjává zúzás oda, megint csak
elkezdett torkaszakadtából kiabálni.
Na, döngtek a léptek.
De most nemcsak az ajtóig;
csörrent, nyikordult a félméteres kulcs, kitárult a
vasajtó, ott állt a behemót poroszló, szikrázott a
szeme.
- Te féreg! - sziszegte, és
magyarázhatott Bab Berci, amit akart, előkapta a somfa
pálcáját, és dirr-durr, jól elnáspángolta, csak úgy
porzott a háta szegény szerencsehozónak.
- Ez csak előleg volt - mondta a
poroszló -, ha még egyszer ordítozni mersz, szíjat
hasítok a hátadból!
Durr a vasajtó. Durr neked, Bab
Berci! Durr neked, szerencse!
- Soha többé semmilyen embernek nem
akarok szerencsét hozni - morgott Bab Berci. - Fene az
öt éve elveszett zsebórájukba, ménkű a lóversenyre
hordott pénzükbe, istennyila a cserelakásukba, a süly az
egész emberiségbe, ha hagyják, hogy ilyen vaddisznó
poroszlók kútba ejtsék a szerencséjüket! Jaj, de sajog a
hátam! - Mert bizony az sajgott alaposan.
És ebben a pillanatban mit hall a
sajgó hátú Bab Berci? Egy örömrikoltást.
- Ide nézz - szűrődött át a
vasajtón -, megtaláltam az öt éve elvesztett zsebórámat!
Mondjam, hogy ki örömujjongott? Hát
persze hogy a poroszló!
Bab Berci a fejéhez kapott. Hát
persze! Hiszen reggel nyolc óta senki mással nem
találkozott, csak ezzel az ördögadta, félküllős
poroszlóval, hogy vinné el a kánya!
A poroszló meg tovább ordítozott:
- Haha, elmúlt a fogfájásom, kiállt
a csúz a vállamból, összeforrt az eltörött mogyorófa
pálcám!
Így rikogatott boldogan.
Aztán hozták neki a hírt, hogy a
lánya első lett a fővárosi szépségversenyen, a fia
megnyerte Atubia birkózóbajnokságát, a feleségének
sikerült tíz kilót fogynia, s azt a hírt már maga a
karcsú feleség hozta, hogy ötösük van a lottón.
Zuhogott a szerencse a randa
poroszlajára.
Olyannyira, hogy jókedvében -
nyikeri-nyekeri - kitárta a dutyiajtót, és így szólt:
- Na, lódulj! Annyi szerencse ért
ma, hogy szélnek eresztlek. Még valami rosszat hozol rám
a savanyú pofáddal - és búcsúzóul egy utolsót ráhúzott
Bab Berci sajgó hátára.
Bab Berci kilépett a tömlöcajtón, s
azon szent pillanatban elütötte a toronyóra az este
hatot. Lejárt a varázserő. Bab Berci behúzott nyakkal
sietett hazafelé, s a szeme sarkából az utcán sürgő
emberekre pillantott. Na, azokon aztán látszott, hogy
nem lelik az öt éve elvesztett zsebórájukat, hogy
elúszott a pénzük a lóversenyen, hogy égen-földön nem
tudják elcserélni a lakásukat, és hogy puff, mindjárt
egy tégla esik a fejükre, és már eszükbe sem jut, hogy
egy lánnyal is találkozhatnának. Úgy kell nektek -
gondolta Bab Berci -, ha ilyen vaddisznó poroszlót
tartotok. Megérdemlitek - tette hozzá szomorúan -, hogy
a szerencsehozótok ilyen kétbalkezes legyen.
|
